Szeretettel, Beatriz

szeretettel-beatriz-RGB2.jpgSzerző: Maria Teresa Maia Gonzalez
Cím: Szeretettel, Beatriz (Cartas de Beatriz)
Fordító: Hargitai Evelin Gabriella
Kiadó: Pongrác Kiadó
Oldalszám: 144

SPOILERMENTES ÍRÁS

Idén ősszel a Pongrác Kiadó három, hazánkban eddig ismeretlen szerző művét jelentette meg magyarul. Az egyik ezek közül a portugál Maria Terese Maia Gonzalez kisregénye, egy lányról, aki az őt ért sérelmeket régóta nem látott apjához címzett leveleiben meséli el.

A tizennégy éves Beatriz pontosan egy év egyedül édesanyjával, mikor megírja első levelét apjának, aki Vízkereszt napján hagyta el őket. Azóta nem is találkoztak, telefonon beszélnek csak nagy ritkán. A lány próbálja elmesélni az apjának, hogy milyen atrocitások érik őt az iskolában, de nehezen jönnek a szavak. Leveleit nem is adja fel, csak saját magának írja őket, ezekből derül ki, milyen szenvedésekkel teli az iskolai élete: három osztálytársnője minden nap megalázza őt, gúnynevekkel illetik és folyton keresztbe tesznek neki. Idővel a lány megtanulja, hogy senki másra nem számíthat, csak saját magára, és ha véget akar vetni ennek az egésznek, a sarkára kell állnia.

Manapság egyre divatosabbá válnak a tini lányokról írt regények (elég csak arra gondolnunk, hogy a Szent Johanna Gimi milyen lavinát indított el), de ugyanakkor kevés az olyan, ami a fiatal iskolások súlyosabb problémáival foglalkozna. Jacqueline Wilsonon és Laurie Halse Andersonon kívül talán nem is tudok hirtelen olyan szerzőt mondani, akiknek minden könyve komoly mondanivalóval bír, hiszen hőseik átlagos kamaszok, átlagos problémákkal, ám valamilyen szinten mégis különböznek az átlagembertől.

Beatriz sem más: osztálytársnői csak azért bántják, mert kitűnő tanuló, és a tanárok emiatt kedvelik őt. Ám a lánynak nem csak velük, hanem édesanyjával is meg kell küzdenie, aki, mióta apja elhagyta őket, nem találja a helyét a világban. Nem figyel oda a lányára, ha kell megdorgálja, de egyébként nem törődik vele.

Fontos regényről van szó, ami miatt ajánlom mindenkinek, akit érdekelnek a komolyabb témák, de arra is fel kell hívnom a figyelmet, hogy az én szememben a középmezőnyben van ez a regény. A legnagyobb hibája a rövidsége: alig 140 oldal, az is szellősen szedve. Ennyi idő alatt nem lehet kellőképpen kifejteni a problémát ÉS megtalálni rá a helyes választ. Nekem nem is sikerült teljes mértékig együtt éreznem Beatrizzal: egyfelől, mert leveleiben ő is ugyanolyanná válik, mint azok, akiket megvet: gúnynevekkel illeti őket, rosszat kíván nekik. Arról nem is beszélve, hogy időnként a megsértését sem tudtam komolyan venni: egy tizennégy éves lány ne élje meg terrorként, hogy azt mondják rá, hogy stréber (mert egyébként tényleg az, nem szimpla jó tanuló), vagy ha az ő nevében azt az üzenetet küldik valakinek, hogy „buta liba”. Ezzel csak arra akarok rámutatni, hogy ha már az iskolai erőszakról ír valaki könyvet, akkor merjen komolyabb lépéseket tenni, durvább kifejezéseket használni (hiszen úgyis hallják/használják a tinédzserek azokat minden nap). Egyedül a végén lévő megalázásra, illetve annak közvetlen előzményeire tudom azt mondani, hogy passzolt ahhoz, amit elvártam a regénytől.

A megoldással azonban szintén nem voltam megelégedve: komolyan az lenne a helyes lépés, hogy átiratom a gyerekemet egy magániskolába? (Ha nem zavar a spoiler, jelöld ki az egérrel az előbbi mondatot.) Számomra ez sokkal inkább menekülés a problémák elől, semmint lezárása annak.

Szóval egyszeri olvasásra ajánlom iskolásoknak, meg talán a szüleiknek is, de sajnos azt kell mondanom, hogy ha hasonló témában igazán jót akartok olvasni, keressétek a fenti két szerző könyveit.

Értékelés: 10/7