Maggie Stiefvater hazánk egyik kedvelt szerzője, akinek mindhárom könyvsorozata napvilágot látott magyarul, és hamarosan megjelenik a különálló Skorpió Vágta is. Mint minden írónak, neki is akadnak gyengébb kötetei, mint ahogyan sajnos a Tündérdallam-széria bizonyítja, ugyanakkor hangulatában mindegyik története egyedi.

James Morgan szinte nem is evilági muzikális érzékkel rendelkezik. Tehetsége felkeltette a lélekrabló tündérmúzsa, Nuala figyelmét is, aki felébreszti, majd kiszipolyozza a kivételes halandók kreatív energiáit. Míg végül meg nem halnak. Jamesnek éppen elég oka van rá, hogy tartson a tündérektől, ám miközben Nualával egy közös zenei szerzemény megalkotásán dolgoznak, a srác egyszer csak rádöbben, hogy egyre mélyebb érzelmeket táplál Nuala iránt. A tündérnép többsége azonban korántsem ilyen ártalmatlan és jó indulatú. Mindenszentek éjszakájának – a halottak napjának – közeledtével Jamesnek meg kell küzdenie a tündérkirálynővel és a holtak királyával, hogy megmentse Nuala életét. És a saját lelkét.

A sorozat előző része, a Lament - A látó szerelme - mely egyben Stiefvater első regénye is volt -  2008-ban jelent meg, a folytatás, a Ballada - A holtak éneke egy évvel később került a könyvesboltokba. Sokáig úgy tűnt, hogy csupán két kötet alkotja a sorozatot, de 2013-ban megjelent a harmadik rész Requiem címmel. 

Ami elsőre feltűnhet az olvasónak az az, hogy a kötet főhőse nem Deirde, hanem James, akire az előző kötetben nem túl nagy hangsúlyt fektetett a szerző. Nem ritka - főleg Amerikában -, hogy a sorozatok különböző részeiben más és más válik főszereplővé, ezáltal érik el, hogy úgymond megújuljon a széria, ne legyen mindvégig unalmas. Más részt, ha okosan nyúl a dologhoz a szerző, még jó is kisülhet belőle, hiszen biztos vagyok benne, hogy mindenkinél volt már olyan, hogy szívesebben olvasott a mellékszereplőről, mint magáról a főhősről. 

Ebből a szempontból nem csalódtam Stiefvaterben, hiszen a lehető legjobb karaktert választotta ki, hogy saját történetet kreáljon neki, ugyanakkor elfelejtette, hogy mégis csak egy sorozatról van szó, így illene hasonló hangulatot kölcsönözni a történetnek. Sajnos ennek köszönhetően maga a cselekmény jóval lassabbra sikeredett, a stílus is kevésbé élvezetes, mert hiányzik az olvasónak az az érzés, ami a Lament olvasása során járta át a testét. El lehet vitatkozni azon, hogy a főszereplőváltásnak köszönhetően volt-e szükség a stílusváltásra is, de úgy gondolom, hogy legalább nyomaiban kellett volna emlékeztetni az előző kötetre a folytatásnak, ha már egy azon széria részét képzik. 

Ennek ellenére továbbra is hangsúlyozom, hogy remek ötletnek találom, hogy James lett a főhős, mert sokkal érdekesebb karakter, mint Dee volt. Alapból a humora olyan, hogy rögtön megszeretteti magát az olvasóval, de igazán ebben a kötetben derül ki az igazi jelleme. Az ő és Nuala szemszögéből látjuk az eseményeket, akik teljesen különböznek az előző párostól - ebben viszont azt mondom, szerencsére. Mindketten sokat komolyodtak az egy évvel ezelőtti eseménye hatására, és máshogy tekintenek az emberekre, valamint a természetfelettire. 

Új szereplők is belépnek a történetbe, köztük Patrick, az iskola egyik tanára, aki afféle tündérkutató, vagy például Paul, akinek képességei közé tartozik, hogy hallja Cernunnos, a holtak királya énekét. Mindkettejüknek fontos szerep jut a későbbiekben, talán a későbbiekben ők is ki tudnak teljesedni jobban. 

Habár nagyjából különálló a történet, igazán élvezetes olvasmány csak akkor lesz, ha az első kötetet is hozzáolvassuk. A legtöbb szálat elvarrja a szerző (hiszen eredetileg nem tervezett hozzá folytatást), így bátran próbát lehet tenni akár ezzel a regényével is. (Bár hangsúlyozom, hogy vannak ennél sokkal jobb alkotásai is.) Mindent összevetve azért kíváncsi vagyok a folytatásra, annál is inkább, mert íróként nagyon sokat fejlődött az évek során, így biztosan magabiztosabban nyúl a harmadik rész megírásához.

Maggie Stiefvater: Ballada - A holtak éneke, ford. Robin Edina, Könyvmolyképző Kiadó, 2013, 384 oldal