Szerző: Boris Vian
Cím: Venyigeszú és a plankton (Vercoquin et le Plancton)
Fordító: Bognár Róbert
Kiadó: Helikon Kiadó
Oldalszám: 276

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Kevés szerző dicsekedhet el azzal, hogy munkássága során többször is elsőkönyves íróként lehet tekinteni rá. Ha akad is ilyen Vianon kívül, az biztos, hogy a francia alkotó áll a sor élén négyszeres szorzóval. Első papírra vetett története, az Alvilágjárók csak posztumusz látott napvilágot, így hivatalosan a Venyigeszú és a plankton tekinthető az első könyvének. Ugyanakkor erre a francia szerző soha nem tekintett tényleges regényként, sokkal inkább szeretett afféle "művecskeként" rágondolni. A számára a világhírt meghozó Tajtékos napokat vélte igazi regénynek, így ezt tartotta elsőnek is. És akkor még nem is beszéltünk a Venyigeszú előtt megszületett krimi-paródiáról, a Köpök a sírotokra című, álnéven írt és kiadott műről.

A Venyigeszú és plankton című regényben visszatér az Alvilágjárók két főhőse, Antiochio és az Őrnagy, hogy egy féktelen házibulin keresztül bemutassák, hogyan is tudnak mulatni az igazi jampecok. A féktelen ivászat és orgia-parti közepette Őrnagy szerelembe esik, még aznap este feleségül is kéri a gyönyörű Óvadócot. A lányt azonban nem olyan könnyű megszerezni: mivel szülei nem élnek, nagybácsijától kell megkérni a kezét. Igen ám, de Pharocq Alfőmérnök minden idejét a Hivatalban tölti, Aktátumok elkészítésével és beosztottjai sanyargatásával, így nem is olyan egyszerű a közelébe férkőzni. De egy hős szerelmesnek semmi sem állhat az útjába, így Őrnagy, az igaz barát Antiochio tanácsaival felfegyverkezve beássa magát a Hivatalbeli munkákba, hogy leendő "apósa" kegyeibe férkőzzön.

Boris Vian - sorrendben tehát a harmadik - regénye jóval kiforrottabb az Alvilágjáróknál, ugyanakkor érződik rajta, hogy nem teljesen találta meg még a saját hangját. A viani stílusjegyek, mint a beszélő nevek és helyszínek, a remek szójátékok, az abszurd humor és a szürreális helyzetek, itt is megtalálhatóak, és sokkal könnyedebben használja ezeket, mint korábbi regényében. A cselekmény is összetettebb, hiszen a lineáris történetvezetésnek és annak szándékos megszakításainak csökkenésével jóval követhetőbb sztorit kapunk. Sőt, itt már nem csak egy műfajt parodizál, hanem a korabeli társadalom elé állít görbe tükröt. Ugyanakkor számomra még is hiányzik belőle egy átfogó gondolat, egy ív, amitől nem érzem azt, hogy igazából szituációs komédiát olvasok. 

A regény négy részre oszlik: az elsőben és a negyedikben egy-egy házibuli résztvevői lehetünk, ezzel egyfajta keretet ad a történetnek. Ezek a részek a "könnyedebbek", amelyekben afféle korabeli Barney Stinsonként jó tanácsokkal látja el az utókor fiatalságát csajozás és buliszervezés terén, ugyanakkor már itt is érződik a kor szellemének, hangulatának paródiája. A második-harmadik részben evezünk kicsit komorabb vizekre, amelynek helyszíne a Hivatal, ahol a szigorú és mindig elfoglalt, magát a ténylegesnél sokkal fontosabbnak gondoló Pharocq Alfőmérnök a kiskirály. Ahogyan Takács M. József, az életmű-sorozat szerkesztője a regényhez írt utószóban utal rá, Vian feltehetőleg személyes élményeit is beleírta ezekbe a fejezetekbe, hiszen kezdetben ő is az aktahegyek mögött görnyedve kereste a kenyerét. Habár a regény maga közel 70 éve született meg, még ma is aktuális az a mondanivalója, amit ezek a részek sugallnak a bürokráciáról.

A befejezés stílusában és hangulatában igazodik az Alvilágjárókéhoz, vagyis most is egy teljesen váratlan, abszurd helyzettel áll elő Vian (és ahogyan később kiderül, ez a továbbiakban sem lesz másképp), amely elhozza a "megoldást" a főhősök számára. De ez talán nem is meglepő az egész regényt tekintve, hiszen a lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzeteket teremti meg a szerző szereplői és olvasói számára, amelyek egyben garantálják a hangos nevetést is.

Érdemes elolvasni a fentebb már említettem utószót (és szemben az Alvilágjárókkal, itt valóban a regény befejezése után vessünk rá pillantást), hogy még jobban megérthessük a Viant mint alkotót és mint embert. Takács M. József "esszéjének" egyetlen hibáját látom csupán: időnként nem az adott regényt, hanem a teljes életművet veszi alapul a szerző egy védjegyévé vált fordulat vagy eszköz bemutatásához, ezáltal pedig óhatatlanul lerántja a többi történet cselekményéről, lezárásáról. 

A folytatás ősszel érkezik a könyvesboltokba, ekkor jelenik az életmű-sorozat harmadik kötete, a Piros fű. 

Értékelés: 10/8