Szerző: Robert James Waller
Cím: Madison megye hídjai (The Bridges of Madison County)
Fordító: Tótisz András
Kiadó: Alexandra Kiadó
Oldalszám: 184

Az Alexandra Kiadó gondozásában nemrég jelent meg Robert James Waller első, azonnal világhírűvé vált regénye, a Madison megye hídjai, amely a belőle készült 1995-ös A szív hídjai címet viselő film tett igazán klasszikussá. A magyar közönség azonban nem csak a tévéből ismerheti a történetet, a színpadi változat (Zöldi Gergely átiratában) hosszú idő óta fut a Belvárosi Színházban, nagy sikerrel. Az 1992-es regényt először 1994-ben olvashattuk magyarul, Tótisz András fordításában, jelen kiadás az ötödik a sorban. 

Robert James Waller egy nap különös kérést kap: két felnőtt ember megkeresi, hogy megírná-e édesanyjuk és fotográfus szerelmét. Az 1960-as években, Madison megyében történtek felkeltik a szerző érdeklődését, így elfogadja a felkérést. Robert Kincaid a National Geographic megbízásából utazott vidékre, hogy lefényképezze a fedett hidakat. A legutolsót azonban nem találja, egy farmon segítséget kér egy nőtől, aki valamely különös érzésnél fogva azonnal a segítségére siet. Francesca és a férfi között rövid, de annál szenvedélyesebb szerelem szövődik, amely azonban eleve halálra van ítélve: a nő férjezett, ám nincs mersze hátrahagyni addigi életét, hogy egy újat kezdjen. 

Nehéz megfogalmazni erről a regényről a véleményemet úgy, hogy ne áruljak el semmit a történet alakulásáról, de bízom benne, hogy mindenki ismeri legalább a filmet (mondjuk, én pont nem), így nem rontom el senkinek az élvezetét, amit a könyv tud nyújtani. (Ha mégis, előre elnézést kérek, de egyben jelzem is, hogy még nem késő abbahagyni az olvasást.)

A fülszöveg "váratlan és minden ízében igaz szerelem szívszorító történetét" ígéri. A váratlan stimmel, ám nem mondanám, hogy ez az igaz szerelem. Elöljáróban azonban le kell szögeznem valamit: nem vagyok oda a romantikus regényekért, ezt elsősorban a remek kritikák, valamint a szépirodalmi műfajba való besorolás miatt vettem kezembe. Így az én véleményem mondhatni irreleváns, hiszen egyértelműen nem én vagyok a célközönség: az ilyen történetekhez túl racionális gondolkozású vagyok. Feltehetőleg a női részlegnek valóban olyan élményt fog nyújtani a könyv, amelyet várnak (nem hiába a sok pozitív vélemény). Én most férfi szemszögből közelítek a témához.

Robert részéről még el tudom hinni, hogy érzései tiszták voltak, hiszen ő volt az, aki kész lett volna szembeszállni a várossal, hogy a nő vele maradjon. (Habár a közel két évtizedig tartó várakozás már messze kerül az én szememben a valóságtól, de még ezt is hajlandó vagyok elfogadni, a műfajnak ez a sajátossága.) Akit azonban végképp nem tudtam megérteni, az Francesca. Ő a szememben egy végtelenül önző nő, aki leginkább csak szeret a mártír szerepében tetszelegni, ugyanakkor mások érzéseivel nem törődik. Férjezett, és két gyermek - elvben - boldog anyja, ám mégis képes lefeküdni Roberttel, amíg a család többi tagja távol van. Ezek után rájön, hogy ennyire nem alázhatja meg a férjét, mert ha elhagyná, az egész falu róluk beszélne, és ezt a szégyent azért mégsem vállalhatja. Így inkább elküldi azt a férfit, akit igazán szeret, és több mint húsz évig él a saját maga által választott boldogtalanságban (kezdetektől gyűlölt farmerfeleség lenni), de ez sem elég a számára, halála után levélben közli gyermekeivel, hogy egyébként hol, mikor és hányszor szeretkezett a szeretőjével, és elárulja, hogy mindig is őt szerette. Itt végképp felmerült bennem a kérdés: miért? Miért nem tudott egyszer a döntésének megfelelően cselekedni? Mennyivel jobb, hogy a gyerekek két évtizeddel később, a halála után szembesülnek azzal, milyen is volt az anyjuk? Milyen kép marad meg emlékként bennük? A reakciójuk amúgy már meg sem lepődtem, számomra ugyanolyan életidegen volt, mint az egész történet.

Ugyanakkor vannak jó oldalai is a regénynek. A tájleírásban nagyon erős, és Robert fotózási szenvedélyét is úgy tudta átadni a szerző, hogy az olvasó a könyv befejezése után abszolút máshogy tekint erre a művészeti ágra. A stílus maga pedig valóban szépirodalmi, elég csak a kezdő sorokra egy pillantást vetni: "Vannak történetek, amelyek a countrydalokhoz hasonlóan mezők füvéből, országutak ezreinek porából születnek. Ez a történet is ilyen." Ezt a líraiságot pedig mindvégig megőrzi a regény, ami örömhírt jelenthet azoknak, akik szépirodalmi igényességgel megírt olvasmányra vágynak. Tótisz András kiváló magyar fordítása, hasonlóan az eredeti műhöz, úgy tűnik időt álló, hiszen az Alexandra megőrizte a legelső kiadás szövegét, csak az esetlegesen előforduló hibákat javította ki, így ebből a szempontból a lehető legteljesebb és legpontosabb változat került az olvasók elé.

Értékelés: 10/7