Nem véletlen, hogy rögtön a címben utalok Margaret Mitchell világhírű, monumentális regényére, ugyanis az első kötetes szerző, Jennifer McVeigh le sem tagadhatná. hogy nagy hatással volt rá az Elfújta a szél. Az Afrikai akác is hangulatában, a történet alapjaiban a nagy klasszikust idézi: a XIX. századi, számunkra távoli tájon játszódó szerelmi sztoriban az elkényeztetett és naiv úrilány két férfi között őrlődik.

Frances Irvine, a középosztálybeli angol úrilány egyetlen fillér nélkül marad apja hirtelen halála után, és kénytelen választani: vagy rosszindulatú nagynénje házába költözik dadának, vagy elfogadja az ellenszenves fiatal orvos, a Fokföldön dolgozó Edwin Matthews házassági ajánlatát. A kétségbeesett lány végül úgy dönt, férjhez megy, s követi a férfit Dél-Afrikába. A hajóúton azonban megismerkedik a rendkívül vonzó, ambiciózus William Westbrookkal, s szenvedélyes viszonyba bonyolódik vele. Frances a két egymástól nagyon különböző férfi közt őrlődik; míg Williamet a becsvágy és a pénz utáni vágy hajtja, addig Edwin az eszményeit akarja megvalósítani, s méltóbb körülményeket szeretne kiharcolni a dél-afrikai gyémántbányákban agyongyötört őslakosoknak. Francesnek döntenie kell. Vajon képes lesz-e a sok hányattatás után meghozni a megfelelő döntést és meglelni a boldogsághoz vezető utat?

A főhős, Frances kapcsán ugyancsak vissza kell kissé kanyarodnom Scarlett O'Harához, hiszen hozzá hasonlóan a jelen kötet főhőse is nagy jellemváltozáson esik át. A regény elején egy elkényeztetett csitri, aki egészen apja halálig nem tapasztalta meg a felnőttlét nehézségeit. Éppen ezért nehéz neki végig a döntéshozatal: nem hallgat senkire, úgy véli, tudja, mi a jó neki (persze, mindig a rossz megoldást választja), ha valami nem úgy van, ahogy akarja, a legegyszerűbb viselkedési forma számára, ha levág egy hisztit. Nem akar törődni a problémákkal, nem szeret velük szembenézni, ezért igyekszik is távol tartani magát tőlük. A történet előrehaladtával, azonban mégis fejlődik, és habár nem mindig a jó irányba, de szemmel is érzékelhető a változás. Nem könnyű őt szeretni, sőt, véleményem szerint nem is ez volt a célja a szerzőnek, de gyűlölni sem lehet. Az olvasó - főleg egy XXI. századi európai ember - számára abszolút távol áll a XIX. századi úri kisasszony jelleme, mégis van benne valami, ami megfog és nem ereszt minket, és ha nem is kívánunk neki minden jót az életben, időnként könnyű megsajnálni. Frances két férfi között őrlődik: a jólelkű és segítőkész Edwin és a féktelen életet élő William között. Mindkettőben van, ami tetszik Francesnek, ami miatt vonzódik hozzájuk, ugyanakkor egyikük sem tudja megadni neki azt, amire igazán vágyik - vagy legalábbis amiről gondolja, hogy vágyik rájuk. 

Amiben nagyon erős a szerző, és itt mutatkozik meg az igazi eredetisége és tehetsége (hiszen az eddig leírtak alapján bármelyik romantikus történetről szó lehetne), azok a tájleírások. Nem titok, hogy a történetet egy fiatal orvos naplója ihlette, aki a dél-afrikai himlőjárvány ellen vette fel a harcot. Az ebben a naplóban található leírások alapján hívta életre az 1880-as évek Afrikáját, amelynek így a történelmi hitelessége is nagyon erős. Számunkra elég távoli helynek tűnik Afrika, kevés embernek adatik meg, hogy eljusson oda (meg az is igaz, hogy nem is sokan vágynak rá, hogy meglássák a szavanna nyújtotta szépségeket), így egyelőre be kell érnünk az efféle leírásokkal. De amíg ilyen gyönyörűen megfogalmazott mondatokkal festik le a tájat, én nem szomorkodnom: kárpótolnak pont jó. 

Jennifer McVeigh: Afrikai akác, ford. Belia Anna, Alexandra Kiadó, 352 oldal, 3499 Ft