Szerző: Blake Crouch
Cím: Wayward Pines (Pines)
Fordító: Makai Péter Kristóf
Kiadó: Agave Kiadó
Oldalszám: 288

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Az Agave Kiadó az idei első kiadványuknak egészen jó kis kampányt dobott össze, amivel sikeresen lázba hoztak engem is, pedig megfogadtam, hogy idén igyekszem minél kevesebb új sorozatba kezdeni. De lehet nemet mondani egy izgalmasnak ígérkező thriller-trilógiára, amelynek a kötetei rekordsebességgel (vagyis egy-egy hónap különbséggel) jelennek meg, és amelyből májusban érkezik a televíziós változat? A válasz maga a cikk.

Ethan Burke különleges ügynök egy erdőben tér magához. Ruhája véres, semmire sem emlékszik. A kórházban felvilágosítják: autóbalesetet szenvedett. Az emlékei azonban hamar visszatérnek, így rájön, hogy milyen céllal is érkezett Wayward Pinesba: meg kell találnia két társát, akiknek nemsokkal korábban veszett nyomuk. Azonban sem az iratai, sem a telefonja nincs nála, a város seriffje nem hisz neki, telefonon pedig sem a családját, sem a felettesét nem sikerült elérnie. Ethan hamar rájön, hogy valami nem stimmel a várossal, ahol minden tökéletesnek látszik, ám mégis egy hatalmas, árammal ellátott kerítés veszi őket körül. De mi lehet Wayward Pines titka?

Blake Crouch 1978-ban született az észak-karolinai Statesville-ben. Első regénye 2004-ben jelent meg, amit azóta tizenöt másik követett. A szerzőt mostanra a XXI. századi amerikai thriller egyik legnagyobb tehetségének tartják. Legsikeresebb írása a 2012-ben megjelent Wayward Pines-trilógia nyitókötete, amellyel most a hazai olvasóknak is bemutatkozik. A trilógia alapötletét egyébként nem titkoltan a Twin Peaks adta a szerzőnek, a fiatalabb korosztály viszont a Lost - Eltűntekkel tud párhuzamoz vonni. A Wayward Pines sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy májusban a FOX csatorna 125 országban indítja el a könyvekből készült televíziós sorozatot, amelyben olyan neves sztárok kaptak főszerepet, mint Matt Dillon, Terrence Howard vagy éppen Juliette Lewis. A rendezők névsorában pedig ott találjuk a magyar származású Antal Nimródot is. 

Ahogy látható, az Agave Kiadó szinte biztosra ment, amikor megvásárolta a Wayward Pines jogait, ám még az amerikai sikert is sikerült megfejelniük egy roppant szimpatikus lépéssel: a trilógia egyes kötetei egy hónap különbséggel látnak napvilágot. (A pokol kapujában február 26-án, a harmadik rész március végén.) Ez a fajta sebesség nagyon ritka a magyar könyvpiacon, és fontos kiemelni, hogy a gyorsaság nem megy a minőség rovására, ugyanolyan igényes fordítást és kiadást kapunk, amit eddig is megszokhattunk az Agavétól. 

Az sem véletlen, hogy ennyire hosszas bevezetőt írtam a könyvhöz, mert ez a regény tipikusan olyan, hogy bármit elárulni a történetről vétek lenne. Igazság szerint még a kiadói fülszöveg, vagy az általam írt ismertető is túl sok, de persze valamivel fel kell kelteni az olvasók érdeklődését. Ugyanakkor mégis azt mondom, hogy ez a regényt az embereknek saját maguknak kell felfedezniük, és aki valóban élvezni akarja, kerüljön minden olyan fórumot, ahol spoilerbe ütközhet, mert könnyen elronthatja a szórakozását.

A cselekményvezetés fenomenális, egy pillanatra nem állunk meg, sőt, az olvasó minden fejezet végén egy "aztak.rva!" felkiáltással kezd bele a következőbe, annyi csavart kapunk röpke 300 oldal alatt. Személy szerint én le sem bírtam tenni a könyvet, így egy fél napom látta kárát, de ilyen élményekért egy egész hétvégémet odaadnám. A könyv kétharmadáig az olvasóban csak gyűlnek a kérdések, próbálja összerakni magában a kapott információmorzsákat, de természetesen csak az utolsó fejezetben fog összeállni a kép. Egyetlen mélypontot tudunk csupán kiemelni (és ennél az egy résznél csappant meg az én érdeklődésem egy kicsit), amikor a szerző egy új szereplőcsoportot hoz be a sztoriba, akik nekem nagyon illettek bele a képbe. Természetesen rájuk is kapunk választ a végén, de számomra akkor is kicsit a földtől elrugaszkodottnak tűnt. A végső csavarról lehet vitatkozni, hogy mennyire illik a sztorihoz, és biztosan lesznek olyanok, akik imádni fogják és olyanok is, akik félbehagyják inkább a könyvet, de az biztos, hogy eléggé ütősre sikeredett. 

A szereplők közül igazán csak Ethant ismerjük meg, ő hamar kedvenc karakterré fog válni, elég jól ki van dolgozva. Biztosan a trailer miatt, de én végig Matt Dillont képzeltem magam elé, amikor olvastam, és szentül meg vagyok győződve róla, hogy tökéletes választás volt a szerepre. Főhősünk mellé kapunk még pár érdekes és izgalmas figurát: Theresát, Ethan feleségét, akiről sejthető, hogy a továbbiakban fontosabb szerephez jut, vagy Beverly-t, a lányt, aki kezdettől fogva segít a férfinak a szökésben. 

Mindemellett ami a regény nagy érdeme, az Crouch stílusa. Nem szaporítja a szót, a lényegre törekszik, sokszor tőmondatokkal fokozza a hangulatot, és mindeközben roppant olvasmányos a stílusa. Senki ne csodálkozzon, hogy ha belekezd a könyvbe, meglepődve fogja tapasztalni, hogy igen rövid idő alatt eljutott a századik oldalig, mert a történet és a mesélése nehezen engedi el az olvasót. A stílus maga könnyed, ugyanakkor mégsem lehet félvállról venni: az olvasótól fokozatos figyelmet kíván, egy kisebb részleten való átsiklás is könnyen vezethet zavarhoz.

Összességében tehát egy nagyon jó, nagyon izgalmas és színvonalas regényt kaptam, amelynek egyes fordulataival nem teljesen tudok megbarátkozni, de azért már nagyon várom a folytatást, főleg a befejezés és a Wayward Pinesban bekövetkezett változások fényében. 

Értékelés: 10/9

A Wayward Pines-trilógia kötetei:

Wayward Pines
A pokol kapujában