Szerző: Rosemarie Eichinger
Cím: Esznek-e a halottak epertortát? (Essen Tote Erdbeerkuchen?)
Fordító: Nádori Lídia
Kiadó: Kolibri Kiadó
Oldalszám: 160

A Kolibri Kiadó pár évvel ezelőtt indította útjára a Magasfeszültség emblémával jelzett sorozatát, amelyben olyan regények kerültek kiadásra, amely a szórakoztatás mellett nagyon kemény témákat feszeget. Az osztrák Rosemarie Eichinger frissen megjelent regényét is hasonlónak gondoltam - habár hivatalosan nem a sorozat tagja -, így alig vártam, hogy nekikezdjek annak a könyvnek, amit úgy hirdetnek, hogy egy "különösen szép könyv a gyászról". 

A tizenkét éves Emma az apukájával kettesben él, mióta a lány édesanyja jó pár évvel ezelőtt életét vesztette. A kislány szabadidejét a házuk melletti temetőben tölti, ahol beszélget a halottakkal és egyfajta krónikásként lejegyzi az élettörténetüket. Egy nap Emma találkozik Peterrel, akivel egy iskolába járnak, és akinek nemrég hunyt el az ikertestvére egy szerencsétlen balesetben. Mindketten elég furák ahhoz, hogy az iskolában elkerüljék őket, így hamarosan barátságot kötnek egymással. Míg Peternek a gyászával, Emmának a gyámhivatalos nénivel kell megküzdenie - no meg azzal a tudattal, hogy apukája ismét szerelmes.

Rosemarie Eichinger 1970-ben született, történelem szakon végzett, jelenleg Bécsben él. Az Esznek-e a halottak epertortát című könyvét Ausztriában magas rangú gyerekirodalmi díjjal jutalmazták. A méltán népszerű osztrák írónőnek ez az első magyarul is olvasható kötete.

Legnagyobb sajnálatomra, azt kell mondanom, hogy csalódtam ebben a könyvben. Először is: itt van a hangzatos és figyelemfelkeltő cím, amely képes elérni a célját, vagyis, hogy kicsit jobban utána nézzünk a regénynek. A probléma ezzel csak az, hogy az ember joggal várhatná, hogy az epertortának vagy akár az egész kérdésnek szimbolikus jelentősége lesz a műben. Ami végül nem történik meg, mert az említett sütemény mindössze egyszer kerül szóba.

A történettel meg az a bajom, hogy inkább szól arról, hogy Emma vajon megbékél-e azzal a helyzettel, hogy apukája újból ismerkedik az anyja halála után, semmint Peter gyászáról. Igen, fel lehet fogni ezt a szálat is egyfajta feldolgozásnak, csakhogy az apa érzelmei nem kerülnek annyira előtérbe, hogy az ő gyászáról lehessen beszélni, mindezt csak általános módon említi meg a szerző. És épp ez a legnagyobb gondom a könyvvel: minden problémát csak felületesen érint. Amin csodálkozni nem is lehet: a könyv alig 150 oldal, húsz rövidke fejezetből áll, ráadásul a sorok is elég szellősek és a betűméret is inkább a 12-14 éves korosztály igényeihez igazodnak - ez a mennyiség pedig roppant kevés arra, hogy ennyi mindenről hitelesen tudjon szólni. És mivel magát a problémát sem alapozza meg, a megoldás is ennek megfelelően esetlen.

A regény hangulata nem válik komorrá (ez talán az egyik pozitívuma a kevés közül), igyekszik könnyed stílusban elmesélni a történetet. Igaz, néhol már úgy éreztem, hogy kicsit átesik a ló túloldalára, és egyfajta morbid humorral közelíti meg a témát. Két gyermek barátságának lehetünk a szemtanúi, ahogy próbálják átsegíteni egymást a bajban, de persze saját sutaságuknak és esetlenségüknek köszönhetően, ez nem megy zökkenőmentesen. Mindennek ellenére azonban mindkettőjük gondja túl hamar, valószerűtlenül oldódik meg.

Egy gyermek- és/vagy ifjúsági könyvnél - főleg egy olyannál, ami ilyen komoly témáról szól - számomra elengedhetetlen lenne, hogy hiteles érzelmekkel, reális tartalommal töltse meg a szerző a történetet, hogy az olvasója le tudja vonni belőle a megfelelő következtetéseket. Persze, nem szájbarágósan, hadd gondolkodjon a gyermek, de legyen, amit le tud vonni.

Értékelés: 10/6