A, mint alibi

covers_478877.jpgSzerző: Patricia MacDonald
Cím: A, mint alibi (Sisters)
Fordító: Daróczi Péter
Kiadó: Lettero Kiadó
Oldalszám: 344

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Patricia MacDonald 2013-as thrillere tökéletes nyári regény: az átlagos, enyhén kiszámítható történetet kiválóan ellensúlyozza az olvasmányos stílus, így pár órára teljesen ki tudunk szakadni a valóságból.

Alex Woods nem sokkal szülei halála után kap egy levelet, amelyet még anyja írt neki évekkel ezelőtt. A fiatal nő ebből tudja meg, hogy van egy féltestvére, akit anyjuk még tinédzserkorában szült, és aztán örökbe adott. Rövid kutatást követően Alex rá is talál Doryra, aki azonban két éve börtönben van, amiért meggyilkolta az örökbefogadó családjának másik lányát, akivel testvérként nőttek fel. Alex tovább nyomoz az ügyben, végül ráébred, hogy az ítélethozatalkor némely bizonyítékot nem vettek figyelembe, így az esetet újra tárgyalja a bíróság, Doryt pedig óvadék ellenében felmentik. A szabadságát visszanyerő nő azonban egyre zavarodottabban kezd viselkedni, Alex pedig már nem is tudja eldönteni, hogy kiben bízhat.

Patricia MacDonald amerikai írónő könyvei sorra felkerülnek a bestsellerlisték élére. Már első könyvét (Unforgiven, 1981) a rangos Edgar Allen Poe-díjra jelölték, és további munkásságáért is számos elismerést kapott. A szerzőnő titka, hogy szinte irodalmi minőségű sztorikat tud kitalálni, viszont - mint egykori televíziós szappanopera-szerkesztő - lebilincselően pörgősre, fordulatosra írja meg. 

Habár a kiadói életrajzban ígért irodalmi minőség szerintem messze elkerüli a könyvet, az tény, hogy a szerzős remekül kamatoztatja a szappanoperák gyártása során megszerzett tapasztalatait, annak minden pozitív és negatív velejárójával együtt. Egyfelől úgy tudja alakítani a történetet, hogy az folyamatosan a könyvhöz szegezze az olvasót, a párbeszédek nagyban viszik előre a cselekményt, sőt, olykor az üres járatokat is remekül tudja eladni. A karakterek viszont abszolút szélsőségesek, cselekedeteik pedig néhol olyan irreálisak, hogy a fejemet vertem a falba ennyi töketlenség és naivitás olvasatán.

A sztori fordulatai többnyire kiszámíthatók, ahol meg nem, ott meg pont a fent említett blődség miatt nem. A szerző előszeretettel módosít a törvényeken, a hatósági munkákon, csak hogy eljussunk bizonyos pontokra. Példának okáért, az, ahogyan szabadon engedik Doryt, egy kész vicc, épeszű ember nem tekintene bizonyítékként arra, amit becsatoltak, ráadásul az is elég valószerűtlen, ahogyan rábukkantak. (Igen, ez most elég ködösen hangzik, de nem igazán akarom elrontani az élményt a leendő olvasóknak.)

Ezektől az apróbb bakiktól még el is tekintenék, hiszen – ahogy mondtam – ezek viszik előre a cselekményt, és néhol az írónő annyira megcsavarta a dolgokat, hogy racionális módon saját maga sem tudott kikeveredni belőle. Ami viszont inkább zavart, az a szereplők viselkedése. Értem én, hogy el kell ültetni a kétely és a félelem magját az olvasóban, mert az egész könyv arról szól, hogy Dory ártatlan vagy tényleg egy pszichopata, azonban a végkifejlet ismeretében nem tudom hova tenni sem a nő, sem a családja lépéseit, tetteit. Így végül az egész egy nagy ellentmondásba fullad, a csattanó meg jóval a csattanás előtt sejthető.

Éppen ezért írtam a bevezető szövegben, hogy a regény tökéletes nyári, strandolvasmány. A nagy melegben kicsit kikapcsol minket, de ne várjuk, hogy ez fogja megváltani a világot. (A magyar címet meg abszolút nem tudom hova tenni, nem értem, hogy miért kellett az ABC-rendszert bevonni, mikor ennek semmi köze sincs a történethez.)

Értékelés: 10/6