Szerző: Reginald Rose
Cím: Tizenkét dühös ember (Twelve Angry Men)
Fordító: Hamvai Kornél
Kiadó: Nemzeti Színház
Oldalszám: 100

Ezt a drámát a Nagy Dráma Kihívás ötödik hónapjára olvastam, amelynek kategóriája: egy dráma, amelyet mindig is el akartál olvasni. Nos, ennél jobb művet nem is találhattam volna, hiszen közel 12 évig várt rám a történet, mikor is 2006-ban a Nemzeti Színházban járva megvásároltam ezt a példányt. (Megjegyzés: rendkívül jó ötletnek tartom, hogy régen hozzáférhetővé tették a szövegkönyveket, sajnos én későn kapcsoltam, így csak ez az egy kötet van meg a sorozatból.) Az apropó pedig nem csak a kihívás volt, hanem az is, hogy az Átrium műsorára tűzte a darabot, és mindenképpen el szerettem volna olvasni még az előadás megtekintése előtt.

A vád: előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés. A tanúvallomások elhangzottak, a tények adottak: egy ember meghalt. Most egy másik élete a tét. Ha a 12 főből álló esküdtszék úgy véli, hogy a vádlott minden kétséget kizáróan bűnös, az ítélet halál. Ha csak egy kicsi kétely is merül fel bennük az ártatlansága iránt, akkor szabadon távozhat. Bárhogyan is ítélnek, csak egyhangú döntéssel állhatnak a bíróság elé. – Ezzel a felütéssel veszi kezdetét a világ egyik leghíresebb jogi vonatkozású drámája, amelyben 12 embernek kell döntenie egy fiú életéről. Az eset elsőre egyértelműnek tűnik, de mindig van egy valaki, aki kételkedik.

Az 1920-ben született Reginald Rose legsikeresebb és legismertebb műve először 1954-ben, tévéfilmként került bemutatásra, három évvel később pedig világhírű mozifilm készült belőle. A színpadi változatot az író 1964-ben írta meg, azóta töretlen a sikerszéria. Hazánkban is több fővárosi és vidéki színház műsorára tűzte már, legutoljára a Kultúrbrigád és az Átrium közös produkciójaként tűnt fel a palettán. (Kis érdekesség: 2006-ban a Nemzetiben a nézőktől teljesen elválasztva, detektívtükör mögött játszottak a színészek, 2014-ben Szegeden a szereplőket pedig valódi jogászok (bírák, ügyvédek, ügyészek, egyetemisták) alakították.)

A Tizenkét dühös ember nem rendelkezik kimondottan cselekménnyel, minden akció a múltban történt, amely a főszereplők dialógusai során tárul fel előttünk. Reginald Rose darabja azért különösen zseniális, mert a felvetett morális kérdéseken túl egy izgalmas krimit is kapunk. Az esetről jóformán semmit nem tudunk, e tekintetben az esküdtek előnnyel indulnak, hiszen ők hat napon keresztül vettek részt a tárgyaláson, meghallgatva a tanúkat, megismerve a bizonyítékokat és megtekintve a helyszíneket. Persze, később körvonalazódik a sztori, kiderül, hogy a vád szerint egy tizenhat éves fiú késsel leszúrta a saját apját, majd elszaladt – mindezt szemtanúk támasztják alá. Ugyanakkor, mintha csak a nyomozati szakaszban lennénk, újabb kérdések merülnek fel, új elméletek születnek. Helyzetünk különösen nehéz, mert mindaz, amit hallunk, pusztán feltevés, amelynek bizonyosságáról meggyőződni nem tudunk. Ahogyan – a krimiktől eltérően – arra sem derül fény, hogy a fiú valóban ártatlan-e.

Az darab ellenben nem is hivatott megválaszolni ezt a kérdést, hiszen a gyilkosság és a tárgyalás csak a körítés, ezektől sokkal fajsúlyosabb témákat feszeget a darab. Kezdetnek ott van a halálbüntetés. A jogi egyetemen is rengeteget foglalkoztunk ezzel a büntetésnemmel, érveltünk pro és kontra, egy azonban biztos: nem lehet semmissé tenni, ha később kiderül a tévedés. Éppen ez adja a dráma kiindulópontját: a nyolcadik esküdt nem a fiú ártatlanságában vagy bűnösségében kételkedik, hanem a döntésük következményében. Amely lássuk be, igazán nehéz: ha bűnösnek nyilvánítják, lehet, egy ártatlan embernek a hóhérjaivá válnak, ha nem bűnösnek, akkor egy gyilkost engednek vissza a világba. A drámai hatás kedvéért persze el kell fogadnunk, hogy köztes megoldás (vagyis szabadságvesztés) jelen esetben nincs, ami pedig nagyban megkönnyítené a döntést.

A tizenkét szereplő tizenkét különböző embertípust jelenít meg, és ha nem is lesz mindenki dühös, elég széles a paletta. Nyár van, hőség, a légkondicionáló nem működik, ez már önmagában feszültté teszi az embert, hát még, ha számára értelmetlen, meggyőződés nélküli kötelességből kell jelen lennie. A többség igyekezne is haza, céljuk minél hamarabb lezavarni a szavazást, mások csak egyszerűen az elhangzott tényekre alapozva hozzák meg döntésüket. Első körben tizenegyen vélik úgy, hogy a fiú követte el a gyilkosságot, egyedül a nyolcadik esküdt szavaz ellen. Ő maga sem tudja eldönteni, hogy mit gondoljon, de azt tudja, hogy egy emberélet többet ér öt perc beszélgetésnél, jegyzőkönyvezésnél és pillanatok alatt lezavart kézfeltartásos szavazásnál. Meggyőzhető ő maga is, de szeretné még egyszer, megfontoltan-meggondoltan megvitatni a többiekkel az esetet. Ezzel pedig fel is vetődik az első kérdés: mennyit ér egy emberélet?

Később aztán folytatódik a sor: tudunk-e előítéletektől mentesen, teljesen szubjektíven dönteni? Képesek vagyunk-e mindent úgy elhinni, ahogyan azt elénk tárják, és ahogyan elkívánják hitetni velünk? És valóban bűnös-e az, aki embert ölt, vagy léteznek mentő körülmények? A feszült hangulatban sorra kerülnek elő a bizonyítékok, a tanúvallomásokban hibát fedeznek fel, amelyek nem zárják ki ugyan a fiú bűnösségét, de nem is állítanak sziklaszilárd talapzatot neki. Az esküdtek idővel maguk is kételkedni kezdenek, a szavazás állása folyamatosan változik, hol az egyik, hol a másik oldalra billen a mérleg nyelve.

Rose darabjának egyik legnagyobb erőssége, hogy minden szónak súlya van. Új értelmet nyernek a „nem úgy gondoltam”, „az általánosságban mondtam”-kifejezések, ahogyan a szavak jelentése is különösen hangsúlyossá válik. Ami az egyik embernek csak egy szinonima, az egy másik számára perdöntő is lehet. Ha egy botra támaszkodó, két szélütésen túl esett öregember eskü alatt vallja, hogy az ajtóhoz szaladva látta a fiút elmenekülni a tetthelyről, akkor mennyire vehető szavahihetőnek minden más tekintetben? Vagy: mennyire tekinthető megalapozottnak a fiú dühe, ha az apja nem megütötte, hanem megverte? Sokszor mi magunk sem vesszük észre, hogy akár tudatosan, akár tudat alatt, de mennyire ki tudjuk színezni egy-egy történetünket, pusztán azáltal, hogy mondandónk során szinonimákat használunk.

Izgalmas és érdekes olvasmány tehát ez a dráma, amelyet remekül el tudnék képzelni egy középiskolai kerekasztal-beszélgetésen, pro és kontra érveket hozva az olvasottakra. De addig is, amíg ez nem valósul meg: olvassuk a drámát és nézzük meg színházban!

Értékelés: 10/10