Szerző: Darren Shan
Cím: Az Árnyak Ura (The Lord of the Shadows)
Fordító: F. Nagy Piroska
Kiadó: Móra Könyvkiadó
Oldalszám: 216

AZ ELŐZŐ RÉSZEKRE NÉZVE SPOILERT TARTALMAZ!

Lassan végéhez közeledik az éves Darren Shan-kihívásom és magam sem hiszem el, milyen gyorsan elrepül(t) a 2019-es esztendő, hiszen a sorozat utolsó előtti, tizenegyedik kötetét fejeztem be.

Miután Darren és Harkat visszatértek abból a félelmetes, kegyetlen világból, ahová Desmond Tiny küldte őket, főhősünk nem találja helyét a világban. Habár visszatértek a Rémségek Cirkusza védelmébe, és a Sebhelyesek Háborúja is szünetelni látszik, a fiút továbbra is rémálmok gyötrik. A baljós előjelek pedig egyre jobban gyűlni kezdenek, főleg mikor kiderül, hogy a cirkusz következő állomása nem más, mint Darren szülővárosa. A feltoluló emlékek, valamint a hazatérés öröme izgalommal vegyes kíváncsisággal töltik el a fiút, és minden veszély ellenére úgy dönt, hogy ismét látni akarja családját, még ha nem is fedheti fel valódi kilétét.

Szemben A lelkek tavával, ami az emlékeimben úgy élt, mint a lassabb folyású, unalmasabb kötetek egyike, a mostani rész kapcsán több izgalomra, fordulatra emlékeztem. Legalábbis anno, gyermekkoromban ez volt az egyik kedvenc történetem (ezt választottam ki akkor is, amikor Shan először dedikált hazánkban, hogy névre szóló üzenetet írjon bele), és az sem szegte kedvem, hogy egy véletlen folytán idejekorán megpillantottam a regény utolsó mondatát, ami elég nagy spoiler volt akkoriban. Emlékszem, mekkora izgalommal vártuk nővéremmel a befejező részt, és hogy mennyire sajnáltuk már előre, hogy véget ér a sorozat! (Manapság bele sem merek vágni olyan könyvsorozat olvasásába – hát még megvételébe! –, amely ilyen hosszúsággal kecsegtet.)

Az Árnyak Ura tipikusan az a regény, amely halad, csordogál a maga tempójában, de mindenki tudja, hogy jóformán egy töltelékkötet, ami a nagy összecsapást hivatott felvezetni. Ennek megfelelően a nosztalgia-faktor is erősen kiugrik, ráadásul a szerző több soron felidézi a múlt eseményeit, szereplőit, hogy még véletlenül se felejtsük el, mennyi minden történt hősünkkel az elmúlt tíz kötet/huszonöt év alatt. Persze, jó találkozni újból a régi szereplőkkel, de sokkal izgalmasabbak továbbra is azok a jelenetek, amelyek a Sebhelyesek Háborújához kapcsolódnak.

Újabb titkokra derül fény, a jóslatról, amely már az előző kötetekben is fontos szerepet kapott, most még többet tudunk meg, hála Mr. Tallnak és Lady Evannának. A sorozat végképp maga mögött hagyja a gyermeki világot: tömegmészárlástól kezdve a legvágott fejekig minden akad, ráadásul Darrenen is egyre jobban eluralkodik a szörnyeteg, gondolatai közé befészkeli magát a gonosz. Természetesen megijedni nem kell, nem lesz belőle pszichopata félőrült, de egyre nehezebben tud hidegfejjel dönteni, ami részben köszönhető a sötét jövendöléseknek is. A szerző maga pedig nem kecsegtet sok jóval a jövőre nézve, tipikusan olyan helyzetet teremtett, amiből jól kijönni semmiféleképpen nem lehet (vagy talán mégis?). Szívem szerint most azonnal belevetném magam a folytatásba, mert A végzet fiai az egyetlen olyan könyv, amelyből – a befejezésen kívül – semmire nem emlékszem már, így gyakorlatilag valóban minden meglepetésként fog érni. De tartom magam saját elhatározásom, és kivárom még ezt a pár hetet.