Vadászkutyák

William Wisting 8.

covers_596593.jpgSzerző: Jørn Lier Horst
Cím: Vadászkutyák (Jakthundene)
Fordító: Török Ábel
Kiadó: Animus Kiadó
Oldalszám: 336

Az Animus Kiadó a Skandináv krimik keretén belül mutatta be Jørn Lier Horst norvég szerzőt, aki nálunk a felnőtt olvasók körében a Fekete nap című kötettel debütált. Idén nyáron pedig meg is érkezett a folytatás, amelyben William Wisting nyomozó élete legnehezebb próbatétele elé kerül.

Cecilia Linde, egy gazdag és befolyásos család tinédzserkorú gyermekének 17 évvel ezelőtti elrablás és meggyilkolása egész Norvégiát megrázta. A nyomozást William Wisting vezette, akinek most – a gyilkosként letartóztatott és elítélt Haglund szabadulását követően – újból meggyűlik a baja az esettel. A férfi ugyanis azt állítja, hogy hamis bizonyítékok miatt ítélték el, így Wistinget, az ügy kivizsgálásáig felfüggesztik. Eközben a történelem megismételni látszik önmagát: egy újabb fiatal lány tűnik el, az elrablásának körülményei pedig kísértetiesen hasonlítanak Ceciliáéhoz.

Jørn Lier Horst 1970-ben született Bamble városában. 2004-ben adták ki első regényét és mára Norvégia egyik legjelentősebb krimiszerzőjévé vált. Az eddig 14 kötetből álló William Wisting-sorozatát a legnépszerűbbek között tartják számon. Az író korábban maga is nyomozóként dolgozott Larvikban, így a rendőrség munkáját és a nyomozás menetét regényeiben is igen realisztikusan mutatja be. A most magyarul is megjelent Vadászkutyák című regényével 2013-ban elnyerte a legjobb skandináv kriminek járó Üvegkulcs-díjat. Történetei mind a kritikusok, mind az olvasók körében elsöprő sikert arattak. Magyarországon ezen kívül a gyerekeknek szóló krimisorozata, a 2. számú nyomozóiroda első öt kötete jelent meg a Scolar Kiadó gondozásában.

A Vadászkutyák a William Wisting-sorozat nyolcadik kötete, így mondhatni, a hazai kiadó istenesen belecsapott a széria közepébe, amikor a hetedik résszel (Fekete nap) kezdte megjelentetni magyarul a sorozatot. Az ilyen lépések mögött számtalan indok húzódhat: van, hogy a jogtulajdonos javasolja az előző kötetek „átugrását” (gondoljunk csak Nesbø Harry Hole-sorozatára, aminek első két kötete szintént csak évekkel később jelent meg magyarul), de akad olyan is, hogy egy sorozat csak később forrja ki magát, így értelemszerű, hogy az a kiadó, aki saját hazájában fel akarja futtatni a szerzőt, nem akar kockáztatni. Hogy ez mennyire jó lépés, azon sokáig lehetne vitatkozni, mert a krimi szempontjából hiába állja meg a helyét önállóan mindegyik kötet, engem a Fekete nap olvasásakor eléggé zavart, hogy olyan magánéleti szálakra utalnak vissza, amiket a szerző evidensnek vesz, hogy ismerek, de ez még sincs így. Ennek ellenére úgy gondoltam, adok még egy esélyt a sorozatnak, így a napokban kézbe vettem a folytatást.

A Vadászkutyák egyik legnagyobb erénye, hogy egy olyan helyzetet mutat be, amely minden nyomozó legnagyobb rémálma, és amely teljes egészében hétköznapi, mégsem sűrűn találkozhatunk hasonló témával krimikben. Pedig, ha jobban belegondolunk, teljesen evidens, hogy egy nyomozás során valami félresiklik, a rendőrség nem veszi észre vagy éppen nem vizsgálja ki teljeskörűen a bizonyítékokat, így egy ártatlan ember kerül börtönbe. Persze, hasonló esettel találkozhattunk már, de a gyanú árnyéka soha nem az adott főhősre vetül, ő pusztán az, aki megoldja az évekkel ezelőtti esetet. Itt és most viszont arról van szó, hogy Wisting maga vezette a nyomozást 17 évvel korábban, így ő az, akit felelősségre vonnak, és akinek úgy kell bizonyítania az ártatlanságát és fényt derítenie az esetre, hogy nem férhet hozzá a nyomozati anyaghoz. Érdekes volt látni, ahogyan a férfi véleménye is változik a történet során: eleinte teljes mértékig bizonyos benne, hogy nem követtek el hibát, Haglund pedig blöfföl, de ahogyan haladunk előre az időben, úgy erősödik benne is a kétely. Így a olvasó nem csak azon izgulhat, hogy vajon az egykor gyilkosként elítélt férfi hazudik-e vagy sem, hanem azon is, hogy ha igazat mond, akkor ki lehetett az elkövető és ki hamisította meg a bizonyítékokat.

A nyomozásban Line – aki bűnügyi újságíróként dolgozik – természetesen ismét az apja segítségére siet, saját szakállára kezd el utána járni a dolgoknak, amivel elsődleges célja, hogy tisztára mossa Wisting nevét, a másodlagos pedig, hogy lehetőség szerint minél kisebb port kavarjon az ügy. Éppen ezért igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, hogy egy másik férfi, Jonas Ravneberg meggyilkolása érdekesebbnek hasson (megindul a harc az újság címlapjáért), ezáltal újabb és újabb veszélybe sodorja magát. Habár két kötetből elég nehéz ilyesmit leszűrni, de sejtéseim szerint Horst regényeiben az eset felgöngyölítése mindig két szálon – Wistingé a hivatalos, Linéé az újságírói – történik: apa és lánya, ha nem is teljesen együtt, de mégis egymást segítve derítenek fényt az ügyre.

A Vadászkutyák határozottan jobb olvasmányélménnyé vált, mint a Fekete nap, egyfelől a krimi-szál is jóval erősebb volt, valóban lehetett sakkozni, megtippelni, ki hazudik és ki mond igazat, másfelől a visszatérő szereplőket is ismerősként köszönthettem, így (valamennyire) tisztában voltam a magánéleti szálakkal, ami azért is volt különösen jó, mert ezen a téren is zajlanak az események mind Wisting, mind Line életében. A magam részéről kíváncsi vagyok, hogyan alakul a nyomozó további sorsa, így a folytatást mindenképpen várom, de titkon azért reménykedem benne, hogy idővel az előzményeket is megkapjuk majd.

Kíváncsi lettél a regényre? Rendeld meg a könyvet közvetlenül a kiadótól, ezzel is támogatva őket!