Szerző: Jo Nesbø
Cím: Denevérember (Flaggermusmannen)
Fordító: Petrikovics Edit
Kiadó: Animus Kiadó
Oldalszám: 384

SPOILERMENTES ÍRÁS!

A norvég Jo Nesbø kissé szokatlan módon tett szert itteni népszerűségére. Legsikeresebb sorozata, a Harry Hole-széria a harmadik kötettel indult útjára kicsiny hazánkban, az újabb kötetek megjelenésével pedig egyre csak nőtt a Nesbø iránti érdeklődés. Az Animus Kiadó (legalábbis az eredeti megjelenésekhez képest) hamar utolérte a norvég kiadást, így - miután időközben kijött az önálló Fejvadászok - idén a sorozat első két kötete is napvilágot látott: a Denevérember áprilisban, a Csótányok novemberben. Az én ismeretségem az íróval is hasonlóan érdekesre sikeredett: először gyermekregényét, a Doktor Proktor pukiporát, majd a fentebb említett Fejvadászokat olvastam el, és csak most, mikor már lassan véget ér a Harry Hole-sorozat, kezdtem neki az első résznek. 

A oslói rendőr-főkapitányság nyomozóját, Harry Holet a vezetőség Sydneybe küldi, mert az ausztrál tengerparton egy reggel holtan találtak egy fiatal, norvég nőt. A lányt megerőszakolták, megfojtották, majd brutális módon meggyalázták a testét. Harry kezdetben csak távolról akarja szemmel tartani ausztrál kollégái munkáját, maga mellé kapja az őslakos Andrew Kensigtont, akit teljesen izgatottá tesz a nyomozás és az idegen férfi érkezése. Közös ügyködésük során Harry megismeri Ausztrália történelmét, az őslakosok eredetmítoszát és a szigetország sötét oldalához is közelebb kerül: melegek, prostituáltak, dílerek bukkannak fel az életében, no meg a gyönyörű Birgitta, aki azonnal felkelti a férfi érdeklődését.

Kíváncsi voltam már Nesbø krimijére, annál is inkább, mert az általam eddig olvasott regényeiben mindig találtam egy számomra szokatlan és éppen ezért váratlan fordulatot, ötletet, és egyfajta őrültség (persze a szó legjobb értelmében) is jellemző volt a műveire. Ugyanakkor kicsit féltem is, hiszen az olvasók és a kritikusok nem voltak annyira jó véleménnyel erről a regényről, mint a sorozat későbbi tagjairól (épp emiatt indított a Kiadó is a Vörösbegy című kötettel), és ezt a félelmemet az is alátámasztotta, hogy a Denevérember a szerző korai írásai közé tartozik, így talán nem véletlen a bírálat. Aztán nyugtattam magam, hogy az első és a második Doktor Proktor-könyv között is ég és föld a különbség, az utóbbi javára, tehát ne féltsem Nesbøt, tud ő jót írni, ha akar. 

Aztán mikor el kezdtem olvasni a regényt, szinte minden félelmem és aggodalmam elszállt, mert már akkor érezhető volt, hogy ezúttal egészen mást (jobbat) kapok, mint a korábbi Nesbø-könyvek kapcsán. Kellemes csalódást jelentett, hogy bizonyítást nyert a tény, hogy a szerző nem csak a gyermek- és akcióregényekben jó (a Fejvadászok nálam inkább akcióregény, mint krimi), hanem a krimi műfajban is. Külön kiemelném, hogy a Denevérember felér egy útikalauzzal is, hiszen sok mindent megtudhattam az ausztrálok mentalitásáról, az ott élő emberek gondolkodásmódjáról, az éjszakai életről, a hagyományaikról és mondavilágukról. Néha ezek bemutatása, ismertetése a nyomozás rovására ment, de én egy cseppet sem bántam ezt. 

Maga a nyomozás is érdekesen alakult. Eleinte egy szimpla gyilkossággal van dolga az olvasónak és a rendőröknek, de ahogy Hole kezdi kivenni a részét a nyomozásból, egyre inkább érződik, hogy itt valami nagyobb dolog áll a háttérben. És ekkor még csak nem is sejti az olvasó, hogy milyen tragikus véget ér majd a történet, mit kell elveszítenie Harrynak, mire rájön a gyilkos személyére. Ami egyébként, a címet tekintve nem is annyira meglepő, hamarabb megfejthettem volna én is a rejtvényt. 

Eleinte Harry karakteréről nem sokat tudtunk meg, kicsit meg is ijedtem, hogy Nesbø ezt hanyagolni fogja, és csak a későbbi kötetekben kapunk róla több információt. Aztán szerencsére a szereplőket is érdekelni kezdte a nyomozó múltja, így a folyamatos kérdésáradatnak eleget téve én is választ kaptam kérdéseimre. Soha nem hittem volna, hogy egy könyvbeli nyomozóhoz bármilyen érzelmi szálak is fűzhetnek, de mikor Harry feladta a harcot saját démonai ellen és hosszú idő után elindult lefelé a lejtőn, megsajnáltam őt, és kicsit olyan volt, mintha egy jó barátot veszítettem volna el. 

Kíváncsi vagyok, hogyan alakul Harry sorsa a további kötetekben, meg arra is, hogy valóban annyival jobb lesz-e a folytatás, mint ahogyan azt a kritikákból leszűrtem. Egy biztos: nekem tökéletes kikapcsolódást jelentett ez a könyv, az eddig olvasott Nesbø-regények közül ez tetszett a legjobban.

Értékelés: 10/9