Szerző: Kristina Ohlsson
Cím: Lotus Blues (Lotus Blues)
Fordító: Erdődy Andrea
Kiadó: Animus Kiadó
Oldalszám: 368

Kristina Ohlssont ma már nem nagyon kell bemutatni senkinek, hiszen egyike azon svéd szerzőknek, akiknek a neve lassan kezd fogalommá válni az olvasók körében. Első regénye 2012 őszén jelent meg hazánkban, és közel két éven belül a teljes Fredrika Bergman-Alex Recht széria kiadásra került. Tavaly pedig nagyszerű gyermekregényével is megismerkedhettünk, amelynek a folytatására még idén számíthatunk. Nem mellesleg ő talán az egyedüli szerző, akinek - egy kötetet leszámítva - minden regénye megkapta tőlem a maximális pontszámot - ami valljuk be, nem kis teljesítmény.

Az új sorozat nyitókötetében megismerkedünk Martin Bennerrel, aki egykoron Texasban teljesített rendőri szolgálatot, ám az utóbbi éveket anyja hazájában, Svédországban töltötte ügyvédként tevékenykedve. A férfi irodájába egy napon megjelenik egy különös fickó, aki nem más, mint a legendás sorozatgyilkosnak, Sara Texasnak a bátyja. Bobby szentül meg van győződve arról, hogy nem a húga követte el a gyilkosságokat, annak ellenére, hogy az az összeset beismerte, részletes beszámolót adva a tettekről és az eszközök rejtekhelyéről. Az eset nagy nyilvánosságot kapott, ahogyan a végkifejlet is: a nő megszökött a rendőri őrizetből, majd levetette magát egy hídról. Gyermekének, Miónak is nyoma veszett, azóta sehol nem találják. Bobby arra kéri Martint, hogy mentse fel a húgát, adja meg neki a végső nyugodalmat, valamint találja meg az elveszett gyereket. Martinnak természetesen először esze ágában sincs vállalni a feladatot, ám az eset még sem hagyja nyugodni, így lázas kutatásba kezd. De nem is sejti, hogy ezzel nem csak önmagát, hanem a körülötte élőket is igen komoly veszélybe sodorja.

Már nagyon kíváncsi voltam a Lotus Bluesra, hiszen tudvalevő volt, hogy Ohlsson egy újabb sorozatot indított útjára. Szerencsére ismét bebizonyosodott, hogy mennyire tehetséges írónővel van dolgunk: miközben megtartotta a rá jellemző stílusjegyeket, egy egészen új, egészen más történetet tár elénk. Ebben a regényben kevesebb a társadalomkritika, és a szereplők magánélete is más oldalról kerül megvilágításba és kapcsolódik a cselekményhez, mégis megőrizte skandinávos, ohlssonos hangulatát. Az eső folyamatosan esik, ha hőseink ki is mozdulnak a svéd városkából, akkor is utol éri őket idővel a rossz idő, ez pedig remekül megalapozza azt a ridegséget, ami szükségeltetik a teljes átéléshez. 

Martin Benner nem tipikus skandináv hős. Kezdjük azzal, hogy félig svéd csak, apai ágról amerikai vér csörgedezik az ereiben, ráadásul ő az első fekete "nyomozó", akivel dolgom akadt a skandináv krimik lapjain. Egyébiránt szexmániás, kollégájával, Lucyval kerül időnként szorosabb kapcsolatba, ám ha úgy alakul, nem riad vissza az idegenekkel való egyéjszakás kalandoktól sem. Mindeközben egyedül neveli elhunyt testvére lányát, Belle-t, akiért egyben képes tűzön-vízen át harcolni. Talán ebből is leszűrhető, hogy nem a megkeseredett férfialakot kapjuk, hanem egy (többnyire) szimpatikus fiatalembert, akit pont a hétköznapi viselkedése és tettei miatt közelebbinek érezhetünk. Ráadásul nem is hivatásos nyomozó, csupán ügyvéd (aki először nem is érti, miért őt kérték fel a gyilkosságok felderítésére), így jóval szerényebb eszközök állnak a rendelkezésére a feladat elvégzésére. 

Martin mellett sok más szereplővel megismerkedünk, de ezek bemutatása már önmagában is spoileres lenne, ahogyan a történet további feszegetése is, hiszen a szerző csavart csavarra halmoz, Amikor az olvasó már azt hinné, kezd összeállni előtte a kép, kezdi sejteni, ki rejtőzhet a maszk vagy bizonyos cselekedetek mögött, Ohlsson az egészet hazavágja egy fordulattal, amitől az ember legszívesebben hangosan üvöltözne (akár a nyílt utcán is). És azt kell mondjam, ez a regény végére érve "sajnos" nem lesz jobb: ugyanis válaszokat alig kapunk, kérdést viszont annál többet. Az utolsó oldalakat egy barátomra várva, a villamosmegállóban olvastam, és tisztán emlékszem arra az érzésre, amikor rájöttem, hogy bizony ennek itt nem lesz vége. Még a legutolsó bekezdésben is képes volt Ohlsson fokozni az izgalmakat, így jóformán amikor becsuktam a könyvet, bele sem mertem gondolni, meddig kell várnom a folytatásra, amelyet, ha tehetném, már most a kezembe venném. 

Röviden és tömören: az új Ohlsson-regény valóban újszerű, egy teljesen más oldalát mutatja meg a skandináv kriminek. Egy kötet, amely képes arra, hogy üde színfoltként jelentkezzen a műfaj talán már kissé megkopott, szürkés palettáján. Egy történet, amely abszolút magával ragad és nehezen ereszt el, ahol a szereplőkért valóban izgulni lehet (hiszen Ohlsson már korábban is bebizonyította, hogy képes bárkit eltenni láb alól, ha a helyzet megkívánja) és amely az adrenalinszintet is képes az egekbe ugrasztani. Tehát csak óvatosan: függőséget okoz! 

Értékelés: 10/10