Az elátkozott nap

Szerző: Arthur Madsen
Cím: Az elátkozott nap
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Oldalszám: 272

Az Álomgyár Kiadó 2012-ben azzal a határozott céllal jött létre, hogy bárki könyvét kiadják sokévnyi tapasztalataiknak köszönhetően (Gönczi Péter az Ulpius-ház embere volt sokáig - ebből mindenki vonja le amit akar). Nyitókötetük Arthur Madsen thrillere, Az elátkozott nap című regény volt. A kötetre azért figyeltem fel anno, mert a szerzője és én ugyanazon város szülöttjei vagyunk. Aztán egy 50%-os akciónak köszönhetően féláron tudtam beszerezni a könyvet, gondoltam, annyira rossz vételt nem csinálok. Tévedtem. A továbbiakban csak spoileresen tudok nyilatkozni a könyvről, így ha szándékodban áll elolvasni azt, ne kattints a tovább gombra. Vagy ha Arhtur Madsen vagy, akkor se. 

A történet 1975. március 28-án veszi kezdetét egy sötét, viharos éjszakán. Ekkor látja meg a napvilágot Adam és Neil. Apjuk a kórházba menet veszíti életét, anyjuk a szülésbe hal bele. A két gyermek egy nevelőotthonba kerül, ám miután következő két születésnapjukon egy-egy gondozó életét veszti titokzatos körülmények között, az egyház veszi szárnyai alá a két csemetét. A harmadik haláleset után a testvérpárt szétválasztják, és különböző családoknál helyezik őket el. Húsz évvel később a fiúk egymás szöges ellentétei lesznek: míg Neil segítőkész, jó fiú, addig Adam csak a bajt keresi mindenhol. A rejtélyes, '70-es évekbeli halálesetek felkeltik Michael Connor rendőr kíváncsiságát, így lázas nyomozásba kezd. 

Arthur Madsen, alias Takács Aladár Kiskunhalason született 1975 márciusában egy nagyon szegény család legkisebb gyermekeként. Az általános iskolát Jánoshalmán végezte, ahol már hatévesen megszerette a könyvek varázslatát. Mivel vallásos nevelést kapott, a legtöbb időt a kisváros plébániáján, vagy a könyvtárban töltötte. Ekkor még azt hitte, ha felnő, pap lesz belőle, vagy kalauz. (Megjegyzés: talán jobban jártunk volna.) Az élet végül másképp rendelkezett. Nem készült írói pályára, éppen ezért az első szösszeneteit viszonylag későn, a húszas évei végén írta. Először csak novellákkal próbálkozott, de később a nagyobb lélegzetvételű írások is szerepet kaptak a repertoárjában. 1999-ben Budapestre költözött. A 2000-es évek közepétől ugyan publikált pár lapban, de az első sikert legismertebb írása, A zokni című novella hozta meg, ami nem csak Magyarországon, hanem külföldön is megjelent. Többek között olvashatták az Amerikai Egyesült Államokban, Erdélyben, Vajdaságban, valamint számos magyar nyomtatott és elektronikus médiában. 2009 áprilisában a Szép álmokat, Hope! című novellája Empátia-díjas lett a Szociális és Munkaügyi Minisztérium Esélyek Háza írói pályázatán. Ezzel az írásával is jelezte, hogy nem csak magánemberként, hanem íróként is kiáll minden nemes ügy mellett. Segítőkészsége, karitatív tevékenysége szinte már védjegyévé vált. Hosszú ideje támogatja a segítségre szoruló embereket, valamint az erdélyi árva és nehéz sorsú gyermekeket. 2012 májusában jelent meg első regénye Az elátkozott nap című thriller. 2013 nyarán került a piacra az öt részes FIVE című ifjúsági fantasy-sorozat első része, Az új generáció, melyet 2015-ben követ a folytatás, Shamala bosszúja címmel. (Forrás: a szerző honlapja.)

Nos. Nem szeretek gunyoros stílusban írni regényekről, igyekszem minden alkalommal megadni a tisztelet az írónak és a könyvön dolgozó embereknek, de olykor kénytelen vagyok szakítani a hagyományokkal, és kicsit lazábbra venni a stílust. Az éles hangú kritikáért előre elnézést kérek.

A véleményem röviden: Az elátkozott nap a tökéletes példája annak, miért nem jó dolog Magyarországon a magánkiadás. Ez és az ehhez hasonló regények rontanak a helyzeten, sőt, kihatással vannak az egész könyvpiacra. Én a magam részéről biztos vagyok benne, hogy soha az életben nem veszek a kezembe olyan kötetet, amelyet az Álomgyár közreműködésével került a boltokba. Első, debütáló kötetként illett volna azt mondani a szerzőnek: figyi, ezt inkább mi sem adjuk ki. Vagy legalábbis figyelmeztetni, hogy ebbe ne ölje bele minden pénzét. (Bár azon kicsit meglepődtem, hogy az Ulpius-hát anno nem csapott le erre a regényre, ők az utóbbi időkben minden szemetet kiadtak.) Az sem ártott volna, ha Madsen a barátain és a családtagjain kívül másnak is odaadja a könyvet tesztolvasásra, ha pedig ez megtörtént, akkor hallgasson a véleményükre. 

A történet nagyrészt az 1990-es évek közepén játszódik. Az időpont választást semmi nem indokolja, hacsak az nem, hogy a szerző ezt 1997-ben vetette papírra, és még arra sem vette a fáradtságot, hogy a dátumokat kijavítsa, miután 15 évvel később úgy dönt a világ elé tárja remekművét. Az alapötlet - habár abszolút nem eredeti, innen-onnan összelopott klisék halmaza - még akár lehetne jó is. De csak lehetne. Az egyetlen pozitívum számomra maga a megoldás, de sajnos azt is annyira elrontotta, hogy csak nagyon jó szívvel tudom figyelembe venni a pontozásnál. Meglepetés egy percig nem éri az olvasót, a trágár szöveget leszámítva, talán csak a 14-16 éves korosztálynak merném ajánlani - de még nekik sem, mert még véletlen ezen a regényen felbuzdulva dédelgetnek később írói álmokat. A lényeg, hogy talán egy tizenéves, aki még soha életében nem olvasott vagy látott thrillert, annak talán élvezetes lehet a sztori, de húsz év felett még a kezdőknek sem ajánlom. Az egészet ahhoz tudnám hasonlítani, mint az olyan B C D, na jó, a legutolsó kategóriás filmekhez, amelyeket megjelenésük után két héttel 300 forintért lehet akciósan megvásárolni dvd-n, és amelyen a legnagyobb extra, hogy készült hozzá szinkron.

De még ha csak a történettel lenne baj! Sem a stílus, sem a karakterek nem méltóak egy thrillerhez. A fogalmazás középiskolai szintű, bár véleményem szerint még az én Szigeti veszedelem beadandóm is élvezetesebb volt, mint a regény. Mindenki csak "mondja", "kérdezi" és "felel", a tőmondatokat idővel jobban szereti olvasni az ember, mint amikor Madsen az összetettekkel próbálkozik, mert azok legalább értelmesek. Karakterekről és jellemekről az író még hírből sem hallott. Adam, a főgonosz nagyon gonosz, ezt onnan tudjuk, hogy minden pillanatban ördögien kacag fel, lángol a tekintete a gyűlölettől, gonoszul vigyorog és beszól az öreg néninek a buszon (aztán persze ördögien felkacag). Úgy vélem, a szerző hiányzott arról az irodalomóráról, amikor azt tárgyaltuk, hogy milyen jó, amikor a szerző nem elmondja, hanem megmutatja, hogy milyen az adott karakter. Ugyanez igaz a többi szereplőre: a jók a végletekig jók, a gonoszok gonoszak, a többiek meg csak szimplán jellem nélküli hülyék.

És most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ami a legkritikusabb. A regény mellőz mindenféle logikát, motivációt, és minden olyan fogalmat, ami minimum három szótagból áll. De ne csak a levegőbe beszéljek, jöjjön néhány példa:

- A fiúk apja Bill egy biztosítótársaság alkalmazottja, és láss csodát, olyan profi, hogy alig pár hónap után saját irodát kap, titkárnővel, magas fizetéssel, mindennel együtt. Biztosan sokat tanult ugye? Hát nem. Pincérként dolgozott egy kávézóban, ahová betévedt egy ember, aki mondja neki, hogy üljön le hozzá, mire ő közli, hogy azt nem szabad, majd leül. Igen, leül. A nagymenő vendég egy feladványt ad neki, mondván, ha megfejti, a cég állja a fogyasztását. Hősünk még meg sem kapja a papírt, már leírja a megfejtést. Mi volt a kérdés? Mi a válasz? Na mindegy, menjünk tovább. Vendégünk érzi, hogy szarban van, megfordítja a dolgot: ha a pincérfiú tesz fel neki egy kérdést, amire nem tud válaszolni, akkor a cég fizeti a fogyasztását. (Ez a fickó nagyon nem akar fizetni.) Erre hősünk leírja a kérdést (de mi az?), majd elmegy, visszajön, és minő meglepetés, vendégünk nem tudja a választ. A fiú megmondja, pontosabban leírja a papírra. (DE MIT?????) Erre vendégünk közli, hogy fel van véve. Mert Amerikában ez csak így megy kérem szépen.

- Az első három gyilkosságnál senkinek, de senkinek az ég világon nem tűnik fel, hogy valami fura történik a gyerkőcökkel. Aki meg netán el kezd nyomozni, azt elküldik melegebb éghajlatra. (Te csak ne akarjad megfejteni a rejtélyt, oké?) Egyébként rendőrhősünknek a történetben semmi, de semmi szerepe nincsen. De tényleg. A nyomozása fabatkát sem ér, gyakorlatilag egy óvódás hamarabb fejtené meg a rejtélyt, majd a történet közepén egyszer csak eltűnik, mert két évre kómába esik. Miután felébred 750 napig tartó alvásából annyira kicsattan az egészségtől, hogy egy hét múlva már sétálgat a kertben. (Valószínűleg Madsen nem hallott még az izmok működéséről.)

- Adam gonoszságai. Ez a fiú mindenkit gyűlöl, aki csak él és mozog. Ha kell egy vak bácsival szúr ki, idős hölgyeket molesztál, megöli az unokahúgát, a nevelőszüleit, a testvérét, megmérgezi a zenekarának tagjait, megerőszakol egy lányt, sötétben maszturbál a saját testvérére. Mi hajtja őt? Ilyen apróságokkal ne törődj, ő a gonosz és kész. (Ördögi nevetés és gyilkos tekintet!)

- Adam megöli a testvére gyermekét. (Nincs kérdés.) Azért Madsen jófej, és megtudjuk, mi lett a többi családtag sorsa: 

"Brandon Collinst annyira megviselte a kislánya halála, hogy az alkoholba menekült. Jessica nem sokáig bírta a részegeskedését, ezért félév után elvált tőle. Az újabb csapást azonban Brandon Collins már nem tudta elviselni, és egy mámoros, részeg hajnalon felakasztotta magát."

Látom magam előtt a szerzőt: na jó, ez is megvolt, mindent szépen lezártam mehetünk tovább. Az hagyján, hogy Brandon Collinsnak annyira fontos a vezetékneve, hogy azt minden alkalommal ki kell írni, de máshogy meg sem lehet őt nevezni, csak így. Plusz figyeljétek, hogy egyszerre két melléknevet is kapunk a "mámoros, részeg hajnalon". (De hogy lehet egy hajnal részeg?) 

- Neil megtudja, hogy van egy ikertestvére. Persze, elsőre kiakad, hogy a szülei miért voltak olyan szemetek, hogy nem mondták el, de aztán ráparancsolnak, hogy nyugodjon le, és hallgassa végig őket. És mit csinál? Lenyugszik, meghallgatja őket, és minden meg van bocsátva, nagy a szeretet.

- Neil nyomozni kezd a testvére után. Valahogy seperc alatt kideríti, hogy melyik kórházban született, így ott kezdi a nyomozást, a szülésorvossal kezdi. Idézet következik: 

"- Hol találom dr. Jenkinst? - kérdezte a kórház portáján ücsörgő idős férfit.
- Ő már nyugdíjas, nem dolgozik itt. Tudja fiatalember, Charlie és én valamikor együtt jártunk az egyetemre. Engem kivágtak, de Jenkinsből piszok jó doki lett - magyarázta a portás, és látszott, hogy őszintén örül a fiú társaságának. 
Neil illedelmesen végighallgatta az öreg élettörténetét, majd egy kéréssel állt elő.
- Meg tudná adni Jenkins címét?
A portás papírlapot tépett ki az előtte heverő kockás füzetből, és golyóstollával rákanyarította dr. Jenkins clevelandi otthonának címét."

A férfi tehát csak úgy, két mondat után bárkinek kiadja egy volt doki címét, mit törődik ő azzal, hogy netán egy elmebeteg pácienssel van dolga. (Plusz kockás füzetből - nem négyzetrácsos, hanem kockás!)

- Alig egy bekezdéssel később hősünk már a doki ajtaján kopogtat. Idézet:

"- Mit parancsol - szólalt meg az orvos.
- Jó napot kívánok. Én Neil Spencer, azaz bocsánat, Neil Brown vagyok. Ön dr. Charles Jenkins? - kérdezte lényegre törően a fiú.
- Igen, én vagyok. Fáradjon beljebb! - válaszolta az orvos, és barátságos arccal behívta a lakásba."

Egyrészt látható, hogy Neil Spencer nem köntörfalazik, egyből a lényegre tér. Mondjuk nem tudom, hogyan máshogy tudta volna kezdeni a beszélgetést, de mindegy. (Nincs kérdés.) Dokinknak pedig ennyi is elég ahhoz, hogy behívja a fiút a lakásába. Ki tudja, lehet, egy pszichopata vagy, de gyere csak be. És amikor azt hinnénk, ezt nem lehet fokozni, de: 

[Jenkins alig fél oldalban összefoglalja az első fejezetet.]
 "- Sajnálom Neil, őszintén sajnálom - mondta Jenkins. - Egyébként hol fogsz megszállni?
- Még nem tudom. De majd csak találok valami szálláshelyet - válaszolta Neil, és hatalmasat ásított.
- Amíg nyomozol, lakhatsz nálam is. Legalább nem leszek egyedül - ajánlotta fel készségesen az orvos.
- Nem akarok a terhére lenni, doki - szabadkozott Neil. 
- Ne aggódj! Egyáltalán nem zavarsz. [...]
Neil bólintott, majd a fotelben ülve elaludt."

Ennyi. Én is előszeretettel engedek be vadidegeneket a lakásomba (aki ráadásul normálisan bemutatkozni sem tud, mert egyből két nevet mond), utána felajánlom, hogy aludjon nálam. Aki persze bár szabadkozik, mert sejti, hogy ez nem normális dolog, mégis rögtön elalszik a fotelban.

- Egyébként a doki nem teljesen normális, ez később is bizonyítást nyer. Miután felfedi Neil előtt a titkot, hogy az ő hibája minden, majd mindent megmagyaráz, átad egy levelet a srácnak, aztán fejbe lövi magát. Ki találja ki, hogy a levél hogy kezdődik? "Kedves Neil! (fontos a tisztelettudó megszólítás!) Mire ezt a levelet olvasod, én már nem élek." Ö... tényleg? Végül is a szemem láttára ölted meg magad, de előtte kaptam tőled egy levelet. Majd ezt követően dokink elismétel mindent az irományában, amit előtte öt perccel mondott el. Szóval semmi érdemlegeset nem említ, ezért kár volt megölnie magát. 

- És a kedvencem: Neil elmegy Adam szüleihez, ahol ez a jelenet zajlik:

"- Hol volt Adam tavaly március 28-án? Lehetséges, hogy Seattle-ben tartózkodott? - szegezte [Neil] a kérdéseket Collinséknak.
- Miért fontos ez? - kérdezett vissza Robert.
- Nagyon is lényeges - vágta rá a fiú, mire Susan felkelt a fotelből, és elhagyta a helyiséget.
Nem telt bele tíz perc, és falfehér arccal tért vissza.
- Honnan tudta? - nézett kérdőn a fiatalemberre.
- Mit? - értetlenkedett Neil.
- Beszéltem valakivel, aki gyorsan szerzett pár bizalmas információt. Adam 1996. március 23-án nagyobb összeget vett fel Seattle-ben a hitelkártyájával - közölte Susan, és lehajtotta a fejét.
- Tudtam. Szinte éreztem."

Na, tehát ennyi. Susannak tíz percébe telt, hogy beszéljen valakivel (kivel, az nem lényeges), akitől bizalmas információkat tud meg. Mert ez már csak így megy. Igaz, amikor én telefonon intéztem banki ügyeket, vagy öt percen keresztül tettek fel nekem keresztkérdéseket, amikre valóban csak én tudhattam a választ, de Susannak ez gyerekjáték, ő bármikor megtudja, hogy hol volt a fia és mit csinált. Plusz Neil tovább fokozza a hülyeségét, mikor visszakérdez, hogy mit tudott ő, mikor előtte kérdezett rá, hogy Adam véletlen nem éppen Seattle-ben volt. 

Jó, most már leállok, mert az eredeti terv szerint nem akartam ennyi részt kiemelni, de ahogy haladunk előre, annál jobban belelendülök, és nincs kedvem az egész regényt begépelni. De azt hiszem ennyiből is látszik, hogy miről beszéltem, amikor azt mondtam, hogy Madsennek sem stílusa nincs, sem érzéke a karakteralkotáshoz, vagy a történetszövéshez. Itt minden csak van, az olvasó ne tegyen fel kérdéseket, mert elég, ha a szerző érti, hogy mit akart közölni, és kész.

Most egy kis időnek el kell telnie, mire kézbe veszem Madsen következő kötetét, amelyben egy egészen más területre, a fantasy világába kalandozik el. Mert elolvasom azt is - mazochista énem hadd élvezkedjen (naiv énem meg reménykedik abban, hogy talál jobb lesz.)

Értékelés: 10/3