Vörös pióca

Ifjú Sherlock Holmes 2.

voros pioca.JPGSzerző: Andrew Lane
Cím: Ifjú Sherlock Holmes 2. Vörös pióca (Young Sherlock Holmes 2. Red Leech)
Fordító: Bajkán László, Sámi László
Kiadó: Lybrum Kiadó
Oldalak száma: 328

SPOILERMENTES ÍRÁS!

A tavalyi év egyik legutolsó olvasmánya a Halálfelhő című kötet volt, amely az Ifjú Sherlock Holmes-sorozat első részeként látott napvilágot. Apróbb hibái ellenére azonnal elnyerte a tetszésemet, a kiadó pedig nem is késlekedett, fél évre rá jött is a folytatás, amely még több izgalmat ígért.

Még mindig 1868-ban járunk, röviddel az előző kötet történései után. Sherlock továbbra is rokonainál, Sherringford bácsinál és Anna néninél tölti a nyári szünidőt - unatkozni azonban nincs ideje, hiszen Amyus Crowe folyamatosan oktatja. Egy nap váratlanul betoppan Mycroft, aki a kormány embereként közli a tanárral, hogy egy bérgyilkos, aki közreműködött Lincoln elnök halálában és akiről mindenki azt hitte meghalt, életben van. Sherlock meg nem lenne Sherlock, ha nem döntene úgy - szigorú tiltások ellenére -, hogy megpróbálja maga megoldani a helyzetet. Barátjával, Matty-vel ellátogat ahhoz a házhoz, ahol a gyilkost vélik rejtőzni, ám az események nem várt fordulatot vesznek: Matty-t elrabolják, hőseink pedig nem sokkal később egy Amerikába tartó hajó fedélzetén találják magukat.

Nos, ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell, hogy mondjam, haragszom Andrew Lane-re. Ha valakinek ennyi ötlete, ekkora fantáziája és élvezetes stílusa van, akkor mégis mi hajtja, hogy egy sokak által bálványozott nyomozót tegyen meg könyve hősévé? (Ezt a kérdést már az előző kötetnél is felvetettem, de ott csak értetlenül álltam e tett előtt.) Persze, értem én, hogy szereti a Holmes-történeteket, meg ahogy az Utószóból kiderül, sok utalást elrejt az eredeti történetekre nézve, de szerintem sokkal jobb lett volna, ha megalkot egy saját hőst. Mert én akaratlanul is a Holmes-regényeket a hagyományos krimihez hasonlítom (tudat alatt, ugyanis egyet sem olvastam ezidáig), ahol kérdezősködnek, meg nyomoznak és ha az olvasó nagyon odafigyel minden mondatra, ő is rájöhet a megoldásra. Ehhez képest Lane egy igazi szuperhőst alkotott, egyfajta XIX. századi Alex Ridert, akit minden nap el akarnak tenni láb alól, és persze minden csatából győztesként kerül ki. Meg egyébként is: több hangsúly helyeződik az akcióra, mint a nyomozásra, és Holmesnak nem is igazán az eszére van mindig szüksége, hogy megmeneküljön.

De miután sikerült kicsit lenyugodnom és elvonatkoztatni eredeti elképzeléseimtől, nagyon élveztem a regényt. Mint az előző bekezdésemben említettem, Lane nagyon nagy fantáziával megáldott író, akinek a stílusa is élvezetes, ráadásul alaposan utánajár a dolgoknak, így tanulhatunk is regényeiből. Mondjuk pont a címszereplő vörös pióca - amely címadás előtt egyébként értetlenül állok - az író képzeletének szülötte, de nagyon jó választás volt.

És természetesen tévedtem, mikor az előző kritikánál leírtam, hogy a báró alakja minden kötetben meg fog jelenni, mert ebben a részben új gonoszt kaptunk. Ráadásul sokkal izgalmasabb volt Duke Balthassar karaktere és nem mellesleg sokkal undorítóbb is - szerintem Lane-nek ez valamilyen fétise lehet -, néhol ugyanis egy pillanatra meg kellett állnom az olvasásban, mivel vizuális típusú emberke lévén könnyen magam elé képzeltem a regény cselekményeit.

Szerencsére a szerkesztés most nagyon jó volt, nem is emlékszem, hogy találtam volna bárhol is hibát a könyvben, egyedül a fordítókra haragszom a betűrejtvénynél, mikor angol megfejtés jött ki, és csak utána fordították le. Egy kis leleményességgel szerintem ugyanis simán át lehetett volna magyarra ültetni az egészet.

Szóval, annak ellenére, hogy továbbra is fenn tartom az álláspontomat, miszerint a regény nem krimi, ez a kötet sem okozott csalódást, így mindenkinek bátran ajánlom (főleg, akik kedvelik az akciódús könyveket), én pedig várom a folytatást, amely a Fekete jég címet visel.

Értékelés: 10/8

A könyvet köszönöm szépen a Lybrum Kiadónak (és Bridge-nek)!