Mostohák

mostohak.jpgSzerző: Kristina Ohlsson
Cím: Mostohák (Askungar)
Fordító: Torma Péter
Kiadó: Animus Kiadó
Oldalszám: 352

A KRITIKA ENYHE SPOILERT TARTALMAZ!

A Skandináv krimik legújabb tagja a Mostohák, amelyet a fiatal Kristina Ohlsson írt. A kötet is viszonylag frissnek számít (már ha a többi szerző – Hakan Nesser, Lena Lehtolainen, Jo Nesbo – sorozatait nézzük), 2009-ben jelent meg svédül, és nem sokkal utána követte őt a folytatás, amire remélhetőleg nekünk sem kell sokáig várni.

Utazás közben elrabolnak egy kislányt a vonatról. Az anyja az egyik megállóban – ahol a kelleténél tovább voltak kénytelenek várakozni – leszállt egy pár percre, egyedül hagyva egy kabinban a gyerekét. A vonat indulását azonban lekéste, és hiába telefonált be az állomásra, a kislányt szemmel tartó kalauznak rendet kellett tennie egy másik fülkébe. Mire visszatért, csak a gyermek cipőjét találták meg az ülés alatt. Az ügyet a gyermekeltűnésekre specializálódott Alex Recht felügyelő kapja, akinek nem csak azzal a ténnyel kell megbirkóznia, hogy láthatólag nem a szokványos eltűnésről van szó, még a nyakába kap egy újoncot Fredrika Bergman, bűnügyi elemző személyében. A helyzet csak akkor válik igazán súlyossá, mikor két nappal később rábukkannak a kislány holttestére, homlokán egy rejtélyes felirattal.

Kristina Ohlsson, regénye – a benne kifejtett brutalitás ellenére – inkább a női olvasókat célozza meg. Azt már megfigyeltem, hogy az északi szerzők közül a férfiak a rejtett vagy nyílt társadalomkritikára, a nők inkább a szereplők kidolgozottságára helyezik a hangsúlyt. Erről a regényről nekem Viveca Sten sorozata jutott eszembe, ott is minden karakter pontosan ki volt dolgozva, a nyomozók nem csak az üggyel, hanem magánéleti gondjaikkal is megküzdenek. A Mostohák szereplői is teljesen emberi vonásokkal rendelkeznek: mindnyájuknak megvannak a maga hibái, ezért egyik-másik még akár unszimpatikussá is válhat az olvasó szemében. Igaz, az kicsit nekem fura volt, hogy itt szinte mindenki szeretőt tart, lehet, ez náluk bevett szokás.

A történetvezetés éppen e miatt ingadozó: a nyomozást időnként megakasztja egy-egy karakter már-már filozofikusnak nevezhető gondolatmenete, hétköznapi problémái átgondolása. Őszintén szólva, szerintem ezekre néhol túl nagy hangsúlyt fektetett a szerző, egy-két helyen nagyon unatkoztam olvasás közben.

A krimi műfajtól annyiban tér el ez a mű, hogy Ohlsson inkább a nyomozást, a rendőri munka bemutatását helyezte előtérbe. Gyanúsított jóformán nincs is (egyet kivéve, de milyen krimi lenne az, ahol a legnyilvánvalóbb személy az elkövető?), éppen ezért nem is maga az elkövető személye, hanem a miért kérdésre a válasz áll a középpontban. Amikor a nyomozókkal együtt az olvasó is rájön a megoldásra, legszívesebben a fejét verné a falba, annyira egyszerű az egész (és talán gondolt is rá, de éppen annak banális volta miatt rögtön el is vetette azt az opciót).

Amit viszont sajnálok, hogy az eltűnt kislány apjának, Gabrielnek a szála, bármennyire is érdekesnek indult, jóformán a semmibe veszett a történet végére, az írónő csak pár szót ejt annak lezárásáról.

Kíváncsi leszek, hogyan alakul Alex és Fredrika további pályafutása – utóbbi regényvégi pálfordulása mondjuk nekem kicsit hiteltelen -, bár előre lehetett sejteni, hogy a nő, bármennyire is ellenkezik az elején, a rendőrség munkáját fogja erősíteni a továbbiakban is.

Értékelés: 10/7