Szerző: Ruth Rendell
Cím: Sötéthez szokott szem (A Dark-Adapted Eye)
Fordító: Holbok Zoltán
Kiadó: Partvonal Kiadó
Oldalszám: 456

SPOILERMENTES KRITIKA!

A Partvonal Kiadó által tavaly elindított Pszichokrimi-sorozat harmadik kötete az olvasóknak már ismerős szerző, Ruth Rendell legsikeresebb regénye, a Sötéthez szokott szem. A kötet méltán kapott helyet az emberi lélek útvesztőibe vezető könyvsorozat tagjai között, mert - csakúgy mint a korábbi történetek esetében - itt is a "miért" kérdésre keresi a választ a szerző, a szokásos "ki tette" helyett.

Vera Hillyardot akasztófa általi halálra ítélték, amiért brutális módon megölte jóval fiatalabb húgát, a gyönyörű Edent. Az akkoriban még tinédzserkorban lévő Faith nem szívesen gondol vissza a történtekre, ám mikor évtizedek múltán egy újságíró felkeresi őt azzal a szándékkal, hogy könyvet írjon a gyilkos nőről - aki egyébként Faith nagynénje volt-, a nőnek szembe kell néznie a múlt árnyaival. Daniel nyomozásának és Faith visszaemlékezéseinek köszönhetően egészen a XX. század elejéig röpülünk vissza az időben, hogy megérthessük Vera tettét. És mire eljutunk a végkifejletig, minden titokról lehull a lepel, és az is kiderül, hogy talán nem a megfelelő büntetést szabták ki Verára. 

Ruth Rendell másik általam olvasott regénye, a Lopott élet szintén a Pszichokrimi-sorozatot erősíti, ennek keretén belül ismerkedtem meg az írónővel. Az 1930-ban született szerző legtöbb művében nem a gyilkos személyére, hanem inkább személyiségére helyezi a hangsúlyt, megpróbálva ezzel bemutatni, hogy nem mindig bűnös igazából az, aki elkövet egy bűncselekményt. Gondoljunk csak bele: egy anya bármit megtenne a gyermekéért, egy férfi ugyanígy hajlandó a végsőkig elmenni a szerelméért, egy súlyos árulás pedig a legerősebb barátságot is könnyen kikezdi. 

A Sötéthez szokott szem 1986-ban jelent meg először (Rendell ezt a könyvét Barbara Vine álnéven adatta ki), és csak rejtély, hogy miért kellett több mint negyedszázadot várnia a magyar olvasóknak, hogy ők is kézbe vehessék ezt a művet. Az írónőnek ugyanis már jóval a rendszerváltás előtt jelentek meg regényei magyarul (a legtöbb a híres-neves Albatrosz-könyvek tagjaként), így valóban értetlenül állok legsikeresebb művének, amely számos díjat nyert hazájában, kései kiadása előtt. De nem siránkozom, inkább örülök, hogy a Partvonal Kiadó felfigyelt erre a kötetre, és kiadásra érdemesnek találta.

A történet nekem sokkal jobban tetszett, mint a Lopott életé. Ezt sokkal izgalmasabbnak, ember- és valóság közelebbinek éreztem, a szereplőkkel sokkal könnyebben lehetett azonosulni. (Mondjuk nem azért, mert bármelyikben magamra ismertem volna, hanem mert Rendell karakteralkotása fenomenális.) Tetszett, hogy vándoroltunk az idősíkok között, bár ez eleinte kissé zavaró volt, de szerencsére a végére megszokja az olvasó a folyamatos ugrálást.

Ami miatt azonban igazán szerettem olvasni ezt a regényt, az a hangulata. Amint kinyitottam a könyvet, szinte azonnal a korabeli Angliában találtam magam, a külvilág mintha megszűnt volna létezni számomra - és ezt már nagyon régen tapasztaltam regénynél. Még most is, mikor visszagondolok a történet egy-egy cselekményére, el fog az jóleső érzés, ami olvasás közben végig bennem volt. A történet és a hangulat engem leginkább Kate Morton regényeire emlékeztet, az ő műveiben is tisztában vagyunk a végkifejlettel, de az odáig vezető út teljesen ismeretlen számunkra, csak szép fokozatosan, a szereplőkkel együtt ismerjük meg a cselekmény minden mozzanatát. És ahogy Morton vagy Rendell korábbi regényeiben megszokhattuk, a végén az is kiderül, hogy nem minden úgy történt, ahogyan azt a tovább adják a szemtanúk, sokszor hajlamosak vagy inkább kényszeresek elfelejteni bizonyos elemeket, amelyek egészen más színben tüntetik fel a történteket.

Ennél a regénynél szerintem egy idő után sejthető az az ok, ami miatt Vera képes volt elvenni húga életét, de ugyanakkor a szerző kompenzálja ezt azzal, hogy nem az egyik legfontosabb kérdésre nem ad pontos választ, csupán támpontokat és érveket ad az olvasónak, hogy az maga döntse el, kinek volt igaza végül, és mindenki a saját értékítélete alapján mondhasson véleményt Vera tettéről. Ugyanakkor másik szereplőkkel, mint például Chad vagy Francis esetében sikerült engem is szépen megvezetnie, az ő esetükben a történet olyan váratlan fordulatot vett, amire nem gondoltam volna. 

Egyedül hibája a regénynek a szememben, hogy néhol túl hosszan ír a családokról a szerző. Vera családjának az életét is a századfordulótól kezdve mutatja be, amely számomra teljesen érdektelen volt, valamint olykor-olykor kitér egy alig pár sor erejéig feltűnő mellékszereplő családi hátterére is, ettől nekem kissé darabossá vált néhol a történet.

A magyar kiadás egyébként nagyon szép, öröm kézbe venni, a lapok hófehérek, a fordítás minőségi - egyedüli hibája, hogy a szerkesztésen dolgozhattak volna még kicsit. Nekem zavaró volt, hogy amikor egy újságcikket, Daniel írását, vagy egy másik szereplő elbeszélését olvastam, semmilyen módon (betűtípus, behúzás) nem volt elkülönítve Faith mesélésétől, így nem egyszer összezavarodtam, hogy ki is mondja el az adott részt. De ezt leszámítva semmi hibája nincs a kiadásnak, én meg várom a sorozat folytatását, szívesen ismerkednék meg még ehhez hasonló regényekkel. 

Értékelés: 10/9