A párizsi Notre-Dame

Victor_Hugo_A_parizsi_Notre-Dame_-_Europa_diakkonyvtar_60653.jpgSzerző: Victor Hugo
Cím:  A párizsi Notre-Dame 1482 (Notre-Dame de Paris 1482)
Fordító: Antal László
Kiadó: Európa Könyvkiadó
Oldalszám: 624

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Az úgy volt, hogy amint véget ért a vizsgaidőszak, úgy éreztem, hogy nekem most egy klasszikust kell elolvasnom. Sokat gondolkodtam, vajon melyik legyen az, mikor megpillantottam ezt a könyvet, és azonnal tudtam, hogy ő lesz a szerencsés kiválasztott. Már évek óta szerettem volna elolvasni Victor Hugo klasszikusát (főleg a Disney-mese miatt), azonban az első oldalakon eddig soha nem jutottam tovább. Most viszont elhatároztam, ha törik, ha szakad, de elolvasom a könyvet, teljes terjedelmében.

A történet 1482. január 6-án kezdődik, Párizs népe a bolondok napjára készülődik. Pierre Gringoire, színműíró lélekben már készül a délutáni bemutatóra, amelytől a sikert várja, ám terve kudarcba fullad: az unalmas előadást először a bolondok királyának megválasztása, később Esmeralda, a szépséges cigánylány tánca szakítja meg. Itt pillantja meg a lányt először Quasimodo, a Notre-Dame púpos, torz, félig süket harangozója, valamint gazdája Claude de Frollo főesperes. Frollot teljesen megigézi a cigánylány, így még aznap éjjel el akarja raboltatni szolgájával, ám Gringoire és Phoebus kapitány közbenjárásával terve meghiúsul, Quasimodót pedig bíróság elé állítják. Gringoire az incidens után betéved a Csodák Udvarába, a koldusok és cigányok tanyájára, ahol a kötéltől csak Esmeralda menti meg: a lány vállalja, hogy feleségül megy hozzá, annak ellenére, hogy szívét megmentője, az arrogáns kapitány rabolta el. De nem csak Phoebus, hanem Frollo és Quasimodo is szemet vet a gyönyörű lányra, ez pedig tragikus kalandokba sodorja hőseinket.

Eddig csak a Disney-féle (igencsak szabados, ám attól függetlenül kiváló) feldolgozást ismertem, így nekem a történet egyes elemei és szereplői (mint például Gringoire) teljesen ismeretlenek voltak. Rémlik, hogy kiskoromban láttam egyszer a Gina Lollobrigida főszereplésével készült filmet, de egyedül az esküvői korsótörés, illetve az utolsó jelenet maradt meg bennem. 

A kötet főhőse - legalábbis az én szememben - Esmeralda, a cigánylány volt, a többiek mondhatni jóval kevesebb hangsúlyt kaptak. Például Quasimodo a kötet kétharmadáig nem sok vizet zavar, alig tűnik fel, ugyanígy Phoebus kapitány, aki azonkívül, hogy egy igazi szemétláda, az ötösfogat közül a legjelentéktelenebb szereplő. Ami számomra nagy meglepetés volt, az Gringoire karaktere, akit a rajzfilmből teljes egészében kihagytak, holott ő a leghumorosabb figura. (Persze, elismerem, hogy az ő szála nem fért volna bele egy mesébe.) A történet elején az Esmeraldával kötött házasság utáni első éjszaka egy nagyon szerethető jelenet lett, itt még szimpatizáltam is a költővel, de ahogy haladt előre a történet, úgy vált ő is egyre ellenszenvesebbé gyávasága miatt.

Hugo remek karaktereket alkotott, mindannyian igazi egyéniségek: Esmaralda a maga naivitásával, egyszerűségével és bájos kecskéjével azonnal belopja magát az olvasók szívébe, és ugyanígy Quasimodo, akinek bár torz a teste, ő birtokolja a legnemesebb lélek címet. Képzelhetjük, mekkora lélekerőre volt szüksége, hogy szembeszálljon gazdájával, Frollóval, a harangtoronybeli beszélgetés pedig az egyik legszebb jelenet a könyvben. A kegyetlen főesperes is abszolút a helyén volt: azon kívül, hogy gyilkosságra is képes, az ő lelki vívódását is tökéletesen ábrázolta a szerző: pap létére szerelmes lesz, méghozzá egy cigánylányba, akiket világéletében megvetett. Gringoire a darab egyik humorforrása, aki - mint fentebb említettem - a gyávasága miatt válik unszimpatikussá. És végül, de nem utolsó sorban, az ügyeletes szépfiú, Phoebus kapitány, aki Esmeralda igazi vesztét okozta: csak kihasználta annak jó szívét, hogy egy jó éjszakája lehessen. 

Mellettük megelevenedik a XV. századi párizsi teljes lakossága: Clopin, a koldusok és zsiványok királya, Jehan de Frollo, a főesperes léhűtő öccse, a cigánygyűlölő és tizenöt éve rabságban lévő Gudule, hivatalnokok, papok, tudósok, sőt egy fejezet erejéig XI. Lajos király is tiszteletét teszi. 

Hugo stílusa abszolút egyedi, én egy percre sem untam meg a regényt. Nem mondom, hogy a hosszas tájleírások kihagyhatatlanok lettek volna, de azt hittem, nehezebben tudok túljutni ezeken a részeken. Hugo mesélése olyan egyedi, hogy még a Párizst és a Notre-Dame-ot, illetve a korabeli szokásokat, kultúrákat, népeket bemutató leírásokat is élvezettel olvastam. Ráadásul nem is szabad ezek fölött elsiklani, ugyanis egyes részek (mint a korábban elveszettnek hitt Ötödik könyv) vagy a szereplők jellemének teljesebbé tételét szolgálják, míg mások egy kezdetben érdektelennek tűnő szálat kezdenek kibontani, aminek csak később lesz igazán jelentősége (gondolok itt a Patkánylyuk leírására). Arról nem is beszélve, hogy Hugo remek humorral és öniróniával volt megáldva, így például jót mosolyogtam annál a résznél, mikor sajnálatát fejezi ki, hogy több oldalon keresztül taglalta a templom kinézetét, de az elmúlt háromszáz évben sokat változott a világ, így kénytelen volt így megírni a fejezetet.

Egyszóval nekem nagyon tetszett ez a regény, olyannyira, hogy megfogadtam, hogy legalább háromhavonta egy klasszikust el fogok olvasni, mert van lemaradásom ezen a téren is, ha kicsivel több időm lesz, akkor pedig a nagyobb lélegzetvételű műveknek (A nyomorultak, Monte Cristo grófja, Anna Karenina) is neki látok majd. 

Értékelés: 10/10