Szerző: Benedek Szabolcs
Cím: A vértanú
Kiadó: Libri Kiadó
Oldalszám: 456

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Számomra Benedek Szabolcs Vérgróf-trilógiájának harmadik kötete, A vértanú az idei év egyik leginkább várt könyve volt. A vérgrófot szinte napra pontosan egy évvel, A vérgrófnőt hat hónappal ezelőtt fejeztem be (érdekesség, hogy mindegyik kritika megírása keddi napra esett), így éppen ideje volt, hogy kezembe vegyem a még egészen friss zárórészt. Vágytam rá, hogy újból csatlakozhassak Tituszhoz, az ifjú zsurnalisztához, valamint újdonsült barátjához, Ágneshez a vámpírok elleni küzdelemben, annál is inkább, mivel a második kötet egy váratlan fordulattal ért véget. 

A történet ezúttal két szálon zajlik. Az egyiket egy János névre hallgató személy meséli el nekünk, aki öregkorában visszaemlékezik az ötven éven azelőtti eseményekre. Az ő elbeszéléséből megismerhetjük Drakula gróf életének egy szeletét, még pedig a Mátyás király uralkodása alatt történt ténykedéseiről kapunk részletes beszámolót. A másik szál a jól ismert újságíróé, Szállási Tituszé, aki Ágnessel együtt akár egész Magyarországot hajlandó beutazni, hogy megtalálja a még mindig elő vámpírgrófot, és elpusztítsa őt és alattvalóit. A hosszas kutatás úgy tűnik, kudarcba fullad, ám egy éjjel feltűnik a színen Saint-Germain szolgálója, Mihály, aki nyomra vezeti a vadászokat. Azonban hőseinknek nem csak a természetfeletti lényekkel, hanem a háború okozta szegénységgel, valamint az újonnan kialakuló, a lakosságot tizedelő spanyolnáthával is fel kell venniük a harcot. 

Az igazat megvallva, nagy hévvel láttam neki az olvasásnak, szó szerint tűkön ültem, hogy megtudjam, hogyan végződik kedvenc hőseim kalandja. Nem féltem, mert Szabolcs már bizonyított, hogy a folytatásban is tudja hozni azt a színvonalat, amelyet az első részben, tehát nem csak egyszeri alkalomról volt szó, ugyanakkor most mégis csalódnom kellett. 

Kezdjük magával a történettel. Eleinte jó ötletnek tűnt, hogy a regény két időszálon fut, melyben párhuzamosan ismerjük meg a történteket, plusz végig ott motoszkál az olvasóban, hogy hol fognak összeérni a szálak. Azonban én egy idő után (elég hamar) el kezdtem unni János és Drakula történetét: nagyon sok volt benne a leírás, a történelmi események kibontása (olykor teljesen felesleges részeket ecsetelt a szerző), arról nem is beszélve, hogy abszolút nem tudtam átérezni a középkori hangulatot. Titusz szála, vagyis a háború utáni esztendők világa már sokkal inkább elnyerte a tetszésemet, nyomokban tartalmazta az első két kötetben megismert hangulati elemeket, de nekem ez itt is kevés volt. Feltehetőleg az előzőektől eltérő elbeszélési mód (itt mindkét történetet E/1-ben ismerhetjük meg) is közrejátszott benne, hogy nem sikerült olyan kifinomultan érzékeltetni az 1910-es évek végi magyarországi hangulatot. Sajnos úgy éreztem, hogy Benedek Szabolcs elfáradt útközben, kifogyott az ötletekből, mert - bár Titusz és Ágnes szála érdekes és fordulatokban gazdag volt - a regény első felében alig történt bármi. Körülbelül a kétszázadik oldalnál indul be a XX. század eleji szál, ekkor vesznek érdekes fordulatot a történtek, de előtt csupa olyan dologról írt a szerző, amit nyugodtan össze lehetett volna foglalni egy fejezetben is. 

Hiányoztak a régi szereplők is, akiket azonban nem, vagy csak alig pár oldal erejéig láthattunk. Azzal, hogy Szállási Tituszt tette meg mesélőnek, sok mindenről nem szerzünk tudomást. Így például még az olyan, zsurnalisztánkhoz közvetlen kapcsolódó elemeket, mint a vértanúság sem fejti ki részletesen, pedig ez egy igen érdekes szálnak ígérkezett. Továbbá semmit nem tudunk meg szinte Tarnóczay Etelka további sorsáról, pedig talán ő a trilógia legeredetibb figurája, illetve a Saint Germain-, vagy a Mihály-szálat is elég hamar lerendezte. Persze, valahol érthető a hiányérzet, mert a két fő történeti szál egyenlő hangsúlyt kap, így míg a János-vonal túl hosszan, a Titusz-történet túl röviden kerül kibontásra, így az olvasó joggal érezheti, hogy csak úgy, ad hoc módon lett elintézve a lezárás. Véleményem szerint sokkal jobb lett volna, ha egy, a korábbiakhoz hasonló, teljesen az 1918-as évben játszódó sztori tette volna ki a harmadik kötet, az előzménytörténet pedig külön kötetben jelent volna meg.

Ugyanakkor nem mondom egy szóval sem, hogy rossz volt ez a kötet (bármennyire is úgy tűnik a kritika alapján, de a negatív hangvétel inkább a csalódottság miatt van). Az író stílusa ugyanolyan olvasmányos, csak ez akadályozott meg abban, hogy ne ugorjak át pár jánosos fejezetet, és ha nem is sikerült az a miliőt felépítenie, amit vártam, attól függetlenül örültem olvastam Móricz Zsiga, Molnár Ferenc és Ady Endre életéről, a kávéházi beszélgetésekről, a Nyugatról és Az Estről. Plusz a történet végén valóban nagyon durva fordulatokra számíthatunk, János személye is nagy meglepetést tartogat nekünk, miattuk érdemes kézbe venni a könyvet. 

Értékelés: 10/7