Szerző: Mike Mignola - John Byrne
Cím: Hellboy - A pusztítás magja (Hellboy - Seed of Destruction)
Fordító: Bárány Ferenc
Kiadó: Cartaphilus Kiadó
Oldalszám: 128

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Megvallom, nem vagyok otthon a képregény-kultúrában, csupán nagyjából tudom, kik azok a szuperhősök, akik a havonta megjelenő füzeteknek (és a belőlük készült rajzfilm-sorozatoknak és mozifilmeknek) köszönhetően váltak világszerte ismertté. De tudásom pusztán a nevükre, illetve alapképességeikre korlátozódik, az őket körbevevő mítosz vagy az ellenségeik felsorolása már nehezen menne. Idén azonban egyre több képregénykötet került a kezembe, kezdve a zseniális Neil Gaiman Sandman-sorozatával, amely bebizonyította számomra, hogy ezt a műfajt is lehet mesterfokon művelni. Később a Zöld Lámpás egyik gyűjteménye is terítékre került, ami után a filmet is megnéztem, de az nagy csalódást okozott. A Cartaphilus Kiadó további köteteit nézegetve figyeltem fel a Hellboy-szériára, amelynek három része jelent meg nálunk, ennek első tagja A pusztítás magja. 

A náci Németországban az államvezetők a Ragna Rok hadművelet kidolgozása és végrehajtása során megidéznek egy túlvilági lényt. Azonban valami balul sül ki, és megidézett Anglia egyik templománál kel életre. Az apró termetű szörny eredete ismeretlen, ám külseje leginkább az ördögfiókákéra emlékeztet, így kapja meg a Hellboy, vagyis a Pokolfajzat nevet. Évtizedekkel később a Paranormális Kutató- és Védelmi Hivatal tagjaként dolgozó Hellboy nevelőapját meggyilkolják, ezzel egy időben a Cavendish-házban is természetfeletti jelenségekre lesznek figyelmesek. Főhősünk két társával, a piromániás Elizabeth-tel és a vízi élővilág egyik furcsa teremtményével, Abraham Sapiennel együtt érkezik a tó közepén álló villába, hogy kiderítse, mi zajlik a háttérben. Itt találkozik Hellboy igazi teremtőjével, Raszputyinnal, aki felajánlja neki, hogy álljon az ő szolgálatába és Ogdru Jahad, az óriáskígyó segítségével vegyék uralmuk alá a világot. 

A Hellboy szintén nem mai alkotás, az ebben a kötetben megjelent legrégebbi alkotások 1994-ből valók. A könyv tartalmazza az első szárnypróbálgatásokat, két rövid (4 oldalas) történetet olvashatunk, amelyek a sorozatot voltak hivatottak promotálni különböző képregény-fesztiválokon és magazinokban. Ezenkívül a műfaj legnevesebb alkotóinak egész oldalas borítóillusztrációit is megtekinthetjük a kötet legvégén. 

Maga a történet négy fejezetre tagolódik, amelyek szoros összefüggésben állnak egymással, mindegyik az amerikai sorozatokból ismert cliff-hangerrel, vagyis függő véggel ér véget, aminek következtében az olvasó amint befejezi az egyiket, máris belekezd a folytatásba. Az első kötetről azonnal lerí, hogy csupán egy nagy eposznak a bevezetése, hiszen összehasonlítva a többi gyűjteménnyel, elég vékonyra sikeredett, a tiszta sztori kb. 100 oldalt tesz ki.

A sztori eleje nekem kicsit kaotikus volt, eleinte azt hittem, azért nem értem, hogy miről van szó, mert nem vagyok tisztában a Hellboy-kultusz alapköveivel, de a rész végére minden kérdésemre választ kaptam, így megnyugodtam, hogy nem az én tudatlanságom az oka értetlenségemnek. Egyébként elég könnyen bele lehet rázódni a történetbe, és mivel tényleg rövid kötetről van szó, hamar a végére is lehet érni. Mignola világfelépítésébe egyébként nem tudok belekötni, végig borzongva olvastam a sorokat és néztem a képeket. Az egész könyvet áthatja a természetfeletti erők nyújtotta libabőrös érzés, amelyek bármelyik horrorfilmbe megállnák a helyüket. Mondjuk az is közrejátszhatott, hogy engem a békáktól és a hüllőktől mindig kiráz a hideg, ez a rész pedig televolt velük, valamint mutáns fajaikkal. Abszolút el tudtam képzelni, hogy egy tó közepén magányosan álló ház (már önmagában ez is félelmet keltő szerintem) alatt különböző lények várnak a hívószóra, hogy elpusztítsák a világot. Szóval erről az oldalról nekem nincs okom panaszra.

A karakterek kidolgozása úgy-ahogy sikerült, a legtöbbjükről csak alapinformációkat tudunk meg, ennek is feltehetőleg az lehet az oka, hogy a sorozat első kötetéről van szó, és inkább a történet akciójellegével igyekezett megnyerni magának a szerző az olvasókat, semmint a szereplők mélységével. Hellboynál például nem tudtam eldönteni, hogy magában viaskodik-e a jó és a rossz közötti választással, vagy csak a neve és külseje alapján gondolná gonosznak az ember és valójában ott segít, ahol tud. A társairól jóformán egy-két mondatnyi ismeretségre tehetünk szert, ezek alapján csupán annyit tudok mondani, hogy megvan a lehetőség mindkettőjükben, kíváncsi vagyok a későbbiekben élni fog-e velük a szerző.

És végül, ami elengedhetetlen egy képregény recenziójánál, az maga a rajzolás. A Sandman és a Zöld Lámpás után egy újabb stílusú ábrázolással ismerkedhettem meg, amely egyben átmenet is a fentebb említett két sorozat között. Itt inkább a sötét tónusok dominálnak, gyakori az árnyékolás, amely tovább fokozza a történet misztikus, rideg hangulatát.

Összességében ismét egy remek képregény-élményt kaptam. Kíváncsi vagyok a folytatásra, mert az eddigiek alapján Hellboy is kedvenc lehet, noha egyelőre nem ér még a Sandman nyomába.

Értékelés: 10/8