Szerző: Philip K. Dick
Cím: A Titán játékosai (The Game-Players of Titan)
Fordító: Pék Zoltán
Kiadó: Agave Kiadó
Oldalszám: 240

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Ez az írás tekinthető rendhagyónak is a blogon, ugyanis egy számomra eddig ismeretlen műfaj, a sci-fi egyik termékéről születik kritika. Eddig a tudományos-fantasztikus művek abszolút hidegen hagytak, mind a regények, mind a filmek terén (igen, nekem az eredeti Csillagok háborúja is kimaradt). Azonban úgy gondoltam, hogy ideje esélyt adni ennek a műfajnak is, és ki mással kezdhettem volna az ismerkedést, mint az egyik legismertebb és legkedveltebb sci-fi szerzővel, Philip K. Dickkel. Elsőnek A Titán játékosai került a kezembe, ennek a történetét találtam a legizgalmasabbnak. 

A 2150-es években járunk, amikor a Föld lakossága két részre oszlik: a Terrára, ahol az emberek élnek és a Titánra, amely a vugok lakhelye. A népesség egyre csökken, a szülés ritkaságszámba megy, így azok, akiket gyermekkel áld meg a sors, nem véletlenül kapják a mázlis nevet. Az emberek további két csoportban élnek: a Birtokosok, akik játszhatják a Blöff névre hallgató játékot, valamint a Birtoktalanok, akik csupán megtűrt egyedek a földeken. Pete Garden előbbiek csoportját erősíti, habár épp most veszítette el legnagyobb birtokát és feleségét a szerencse és a logikai játékok szabályait ötvöző társasban. Berkeley-t egy neves mázlis, Luckman szerezte meg, aki kész játékba bocsátkozni az Aranyos Kék Rókákkal, ám rögtön az első forduló utáni napon életét veszíti. Pete és másik öt társa nem emlékszik semmire az elmúlt huszonnégy órából, így bármelyik lehet a tettes. Miközben folyik a nyomozás, a játék tovább tart, ám idővel az asztal túloldalán olyanok foglalnak helyet, akik nem emberi lények. 

Nem is tudom, mit mondjak. Úgy gondolom, hogy félig-meddig szerencsém volt ezzel a kötettel, mert mellőzte a sok techno-bla-blát, ami miatt mindig is féltem kezembe venni sci-fit, ugyanakkor csalódás is volt számomra. Nem mondanám hosszúnak a történetet, az a 240 oldal elég nagy betűkkel és sortávolsággal annyi, de mégis, úgy éreztem, Dick túl sok mindent akart belesűríteni ebbe a rövid sztoriba.

Nekem kicsit a Lost - Eltűntek sorozat jutott a könyvről eszembe: végignéztem mind a hat évadot, egy részt sem hagytam ki, ennek ellenére rendszeresen elvesztettem a fonalat. Itt is hasonlót tapasztaltam: a fő történetszállal végig tisztában voltam (vagy legalábbis remélem), de ugyanakkor sokszor nem tudtam, hogy tulajdonképpen mi is történik. Túl sok szereplőt kaptunk, és habár a beszélő nevekhez lehetett kapcsolni karaktereket, én időnként mégis elvesztem a cselekedetek sokaságában. 

Biztos az én hibám, hogy az olyan alap fogalmakkal sem vagyok tisztában, mint a szimulákrum, meg az ilyenek, ennek ellenére örültem volna, ha gondolnak az olyan sci-fi-analfabétákra is, mint amilyen én vagyok és valami szójegyzékkel vagy -magyarázattal megörvendeztetnek. A történet eleje egyébként még izgalmasan is indult, jó volt elképzelni egy ilyen világot, mint amilyet Dick festett le, a gyilkosságnak pedig kimondottan örültem, gondoltam, egy jó kis krimit is kapok a technikai dolgok mellé, de sajnos elég hamar lerendezték az ügyet. A végén megvallom, teljesen összezavarodtam, a Titán játékosainak behozatala kétségkívül remek ötlet volt (olyan ellenfelek ellen nyerni, akik olvasnak a gondolataidban), de az utolsó fejezeteknél végleg elvesztem.

Azt nem mondom, hogy megbántam az elolvasást, de sokkal jobban örültem volna, ha ennél jobbat kapok (igaz, ebben most ludas volt a kiadó is, mivel a fülszöveg csak részben fedi a valós tartalmat, teljesen mást vár az ember annak olvasatán). Dicket most egy időre szerintem hanyagolom (habár itt várakozik Az elektromos Lincoln és az Időugrás a Marson - ha valaki meggyőz, még a nyáron sort kerítek rájuk), legközelebb a Leviatán ébredését szeretném majd olvasni. 

Értékelés: 10/6