A sikító lépcső esete

Lockwood és Tsa 1. rész

sikitó lépcső.jpgSzerző: Jonathan Stroud
Cím: A sikító lépcső esete ( The Screaming Staircase)
Fordító: Pék Zoltán
Kiadó: Animus Kiadó
Oldalszám: 320

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Jonathan Stroud neve nem ismeretlen a mai huszonéves olvasóknak. Ugyanis közel tíz éve jelent meg magyarul ifjúsági regénysorozatának első kötete, A szamarkandi amulett, amellyel itthon is nagy népszerűségre tett szert. A trilógia további két kötete (A gólem szeme, Ptolemaiosz kapuja) is szintén közkedveltté vált. Pár évvel később új borítóval, immáron puhafedeles kiadásban is napvilágot látott a sorozat, majd röviddel utána jött a negyedik, ráadás kötet (Salamon király gyűrűje). Sok korombelihez hasonlóan, anno én is megszerettem a pimasz dzsinn és a varázslótanonc kalandjait, és habár az önálló Szunnyadó tűz nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet, nagyon megörültem, mikor a kiadó hírül adta, hogy a szerző új sorozatának, a Lockwood és Tsa.-nak is megjelenik az első kötete, A sikító lépcső esete.

Lucy Carlyle, a tizenéves lány régi munkáját és otthonát hátrahagyva érkezik meg Londonba, hogy munkát találjon. Hamarosan rá is bukkan egy hirdetésre, amelyben egy apró - konkrétan két személyből álló - cég keres munkatársat szellemvadászathoz. A lány már gyermekkora óta különleges képességgel rendelkezik, ennek bizonyítása után felvételt is nyer az ügynökséghez, amit a szintén tinédzser Anthony Lockwood vezet, társa pedig George, a két lábon járó lexikon, a csapat esze. Első nagyobb ügyük azonban nem várt fordulattal zárul: véletlen porig égetik megbízójuk házát. Az ügynökség léte ezáltal veszélybe kerül, hiszen senki nem akarja őket megbízni a szellemek kiirtásával őket. Lucy megpróbálja megfejteni az ötven éve elhunyt lány titkát egy aranymedál segítségével, ám nem sokáig jut a nyomozásban: Fairfax, London egyik legbefolyásosabb embere keresi fel őket egy visszautasíthatatlan, ám felettébb veszélyes ajánlattal. 

Az 1970-ben született szerzőnek, mint a fentebbi bevezetőből is kiderült, ez az hatodik magyarul megjelent regénye. Az angolul nyáron kiadott kötet alig pár hónappal később magyar nyelven is elérhetővé vált, reméljük, ez a gyorsaság a további könyvekre is jellemző lesz (eddig csak az biztos, hogy jön a második rész The Whispering Skull címmel). Habár sok rosszat nem tudok elmondani a történetről, mert végig szívesen olvastam, nagyon bízom benne, hogy Storud, ha már érzi, hogy nincs több lehetőség a sorozatban, rövid úton lezárja azt, semmint folyamatos minőségromlás mellett jusson el a sokadik részig. 

Először magáról a világfelépítésről ejtenék pár szót, mivel egyedül azzal nem voltam maradéktalanul megelégedve. Annyit tudunk, hogy napjaink Londonjában teljesen elfogadottá vált a kísértetek jelenléte. Üldözésükre szerte az országban ügynökségeket alapítottak, amiknek jó részét gyerekek képzik, hiszen nekik sokkal nagyobbak az energiáik, amikkel érzékelni tudják a szellemek jelenlétét. A veszélyesebb esetekhez felnőtt jelenléte azonban mindenképp szükséges, hiszen kardokkal, lángcsóvákkal és görögtűzzel kell felvenni a harcot a véresebb szellemekkel. Röviden arról is beszámol Lucy (mivel ő meséli el a történetet), hogy pár évtizede jelentek meg az első vadászok, és onnantól kezdve a hivatali posztokon belül is kineveznek erre specializálódott szakembereket. Ifjúsági könyv ez, én ennek tudom be, hogy ennél részletesebb világfelépítést nem kapunk (főleg a kialakulásra vonatkozóan), illetve magára a londoni vezetőségre is kíváncsi lettem volna. Remélem, a folytatásokban idővel megkapjuk ezekre a kérdésekre is a választ, az utolsó fejezetek alapján lesz egy, a sorozaton átívelő szál is az egyedi ügyek mellett.

Lucy tipikus angol ifjúsági regényhős. Kellőképpen szerény, aki bár rendkívüli képességekkel rendelkezik, mégis hibázik (nem is egyszer). Olyan, akire, a gyerekek fel tudnak nézni, akit hamar meg lehet szeretni, de egyébként semmi izgalmas nincs benne. Nála sokkal érdekesebb a címben szereplő Lockwood, aki hanyag eleganciájával, néhol idegesítő, néhol lenyűgöző intelligenciájával és remekül időzített beszólásaival a történet abszolút hőse lett a szememben. Egyedül az zavart vele kapcsolatban, hogy Lucy a kelleténél többször jegyzi meg, hogy milyen elbűvölő a mosolya. (Félek, hogy itt még nagy szerelmet kapunk.) A csapat harmadik tagja a kissé dagi George, aki azonban túlsúlyát eszével kompenzálja. Ő az örök kétkedés megtestesítője, aki inkább felvázol több lehetőséget és biztosra megy, mint hogy vakon berohanjon egy kísértetekkel teli házba. 

A történet le sem tagadhatná, hogy ízig-vérig angol. Egyfelől ott van az a fajta humor, amit csak ők tudnak ilyen mesterien művelni, másfelől kísértet-históriákban is abszolút verhetetlenek. Időnként még én is beleborzongtam egy-egy jelenetbe, biztos vagyok benne, hogy ha jó tíz évvel olvasom, este felkapcsolt lámpánál alszom el. Természetesen nem kell literszámra ömlő vérre meg ilyenekre gondolni, sokkal inkább a szóbeszédek, valamint a szellemeknek az emberi pszichére való hatásuk az, ami megragad az olvasóban. 

Az viszont külön tetszett, hogy nem csak egy szimpla kísértet-vadász történetet kaptam, hanem egy közepesen jó krimit is. Háromfős csapatunk ugyanis minden áron ki akarja deríteni, hogy ki ölte meg ötven évvel ezelőtt a leégetett házban kísértő lányt, ehhez pedig igyekeznek a lehető legtöbb információt összegyűjteni. (Ami leginkább kimerül a Lockwood által unalmasnak tartott könyvtárazásban.) Izgalmas elgondolni egy olyan krimisorozatot, amiben szellemek adta jelek segítségével kell megtalálni a gyilkost. Bízom benne, hogy ez a kettősség a továbbiakban is jellemzi majd a sorozatot.

Összességében egy remek ifjúsági regénysorozat nyitódarabja volt ez, amit örömmel olvastam huszonéves fejjel is. Jöhet a következő!

Értékelés: 10/8