Szerző: Bosnyák Viktória
Cím: Tündérboszorkány
Kiadó: Kolibri Kiadó
Oldalszám: 152

A Könyvkritikák blog igazi fordulóponthoz érkezett: az oldal történetében ugyanis most először fordul elő, hogy egy olyan könyvről születik kritika, amelyekről évekkel ezelőtt már írtam egyszer. Habár a régi freeblogos rendszer összeomlása miatt a korábbi recenzió már nem érhető el, de mindenképpen megpróbálom visszahozni az eredeti szöveget is. Nagyjából emlékszem még az akkori véleményre, amely jórészt pozitív volt, habár akkor is feltűntek a kötet hibái, most, felnőtt fejjel pedig teljesen más szemmel tekintettem a tündér-boszorkány könyvtáros meséjére.

A tízéves Jóhegyi Laci igazi könyvmoly: ha csak egy szabad perce van, már nyúl is egy jó kötet után. Sőt, igazából szabad perc sem kell neki, mert olvas ebéd közben, az évnyitó alatt, olykor pedig az is előfordul, hogy tanórán merül el egy izgalmas történetben. Ezért jó, ha van az embernél mindig egy tűrhető könyv - mármint, amit a farmer hátuljába lehet tűrni. De mi történik akkor, ha egy ilyen gyerek véletlen otthon hagyja az éppen aktuális olvasmányát? Hát elmegy a könyvtárba! Így tesz hősünk, Laci is, akit a nem éppen a kedvességéről híres Morcz Aranka szolgál ki. Az öreg, mogorva könyvtáros nénit egyedül csak Laci látogatja, a többi háromszázharminckét gyerek soha nem olvas. Pedig, ha tudnák az igazat a tündérkönyvtárosokról és az ő nagy ellenségeikről, akiknek élén Nagy Analfa áll, rögtön másként állnának a dolgokhoz. Szerencsére Laci tudtán kívüli hatalma segítségével megszeretteti az olvasást társaival, és még Arankát is megmenti a nyugdíjazástól.

Bosnyák Viktória egészen sokáig műfordítói tevékenységéről volt ismert, és talán vannak páran, akik mind a mai napig a Twilight 4. részének vagy éppen a Csúfok sorozat első köteteinek magyarosítása kapcsán hallották csak a nevét.  Azonban érdemes tudni, hogy gyermek- és ifjúsági könyvek szerzője is, első kötete - jelen cikk tárgya - először 2003-ban jelent meg a Móra Kiadó gondozásában. Akkoriban élte fénykorát Harry Potter - bár a történetnek köze nincs hozzá, ami már kapásból pozitívum -, így természetes volt, hogy a boszorkányság, mint olyan vonzotta az olvasókat. A folytatás nem is váratott magára sokáig, 2005-ben megjelent a Klott Gatya, ne fárassz!, amely a megismert osztály következő tanévét hivatott bemutatni. A harmadik, zárókötet már a Könyvmolyképző Kiadónál látott napvilágot, Analfa visszatér címmel, ugyanitt jelent meg először egységes kiadásban a teljes trilógia. A szerző ez idő alatt megírt egy anyanyelvi sorozatot, amelyben a magyar helyesírás szabályainak megértését tűzte ki célul, valamint megszületett török összefogással a Mantyusok című sorozat. Most, tizenegy évvel az első regény megjelenése után a Kolibri Kiadó karolta fel a szerzőt, így az eddigi legszebb kiadás végre az én polcomra is felkerülhetett. 

Kezdem a pozitív dolgokkal: még mindig remek ötletnek tartom az alapötletet, miszerint minden könyvtáros tündér, akik azért öregszenek és válnak mogorvává, mert a gyerekek egyre kevesebbet járnak olvasni. Vannak ugyanis olyanok, akiknek valóban szívügyük, hogy megszerettessék az olvasást a kicsikkel, programokat szerveznek nekik, igyekeznek felhívni a figyelmüket egy-egy sikertörténetre, éppen ezért válhatnak könnyen szomorúvá és elkeseredetté, ha próbálkozásuk kudarcba fullad. És ugyanígy csak dicsérni tudom a szerzőt a boszorkányok megalkotásáért: ők azok, akik minden erejükkel azon vannak, hogy megakadályozzák a tündérek küldetését (nekem legjobban az a rész tetszett, mikor szabadon engedték a könyvmolyokat, hogy reggelre falják fel az össze kötetet). Jóhegyi Laci is egy jó karakter, habár lehetett volna még csiszolni rajta egy kicsit. Nem árulom el, honnan is ered különleges képessége, ez legyen meglepetés, de biztos vagyok benne, hogy sok gyereknek a kedvence lesz, no meg abban is, hogy sokan irigykedni fognak rá a történet végén kapott ajándék miatt.

Felnőttként azonban már sokkal könnyebben észrevettem a kötet hibáit, mint gyerekként. Egy felől nem tudom, pontosan mit is akar tanítani az olvasóknak a szerző. Addig világos, hogy ha olvasunk, akkor boldoggá tesszük a könyvtárost, aki örökre szép és fiatal marad, ugyanakkor az is benne van a regényben, hogy ne együk meg a menzán kapott ebédet, mert azt boszorkányok főzték. (Persze, egyik gyerek sem hülye, mindenki tudja, hogy ez csak mese, de én akkor is kis ellentmondást érzek a két foglalkozás bemutatása között.) A másik, ami igazán böki a csőrömet, hogy oké, a szereplők mindannyian olvasnak a regény végére, de milyen áron is jutnak el idáig? Bosnyák tulajdonképpen azt mondja ki, hogy A Pál utcai fiúk unalmas, és csak úgy élvezi minden gyerek, ha Nemecsek a végén nem meghal, hanem születésnapi zsúrt rendeznek neki. Abba most nem megyek bele, hogy szerintem Molnár Ferenc története az egyik legjobb a kötelező olvasmányok sorában, mert a szerzőnek is meg lehet erről szabadon a véleménye, de ugyanakkor felmerül bennem, hogy mi is lesz a továbbiakban a könyvek sorsa? Mert az addig rendben van, hogy ezt elolvasták, tetszett nekik, de mi lesz a következő regénnyel (ami, ha sorrendben haladunk az Egri csillagok)? 

Persze, tisztában vagyok vele, hogy ezeket a dolgokat csak egy felnőtt látja bele a történetbe, és nem ők a célközönség, és a gyerekek valószínűleg imádni fogják ezt a könyvet (főleg az új kiadást, amiben a lapok szélén egy minimozinak is szemtanúi lehetünk). Szóval, ez a kritika most nagyon személyes hangvételűre sikeredett, ugyanakkor úgy véltem, hogy ezúttal megengedhetek magamnak ennyit, ha már korábban született egy cikkem a regényről. 

Értékelés: 10/7