Szerző: Edurado Sacheri
Cím: Szemekbe zárt titkok (La Pregunta de sus ojos)
Fordító: Smid Bernadett
Kiadó: Agave Könyvek
Oldalszám: 256

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Az az igazság, hogy én év elején megfogadtam, hogy eléggé visszafogom a könyvvásárlásokat, és csak azokra a könyvekre koncentrálok, amik igazán érdekelnek. Az Agave Kiadó első féléves terveit látva azonban már januárban kiderült, hogy túl gyenge jellem vagyok. Először jött Blake Crouch Wayward Pines-trilógiája, meg a szokásos éveleji Maigret, most itt van Sacheri regénye, és nem sokára érkezik a Gyilkosság világvége előtt, amely már pusztán a borítója miatt felkerült a listámra. Az argentin szerző krimije azért is keltette fel az érdeklődésemet, mert dél-amerikai írók regényeivel eddig nem igen találkoztam, no meg, mert a bűnügyi regény egy új oldalának az megismerését ígérte számomra a fülszöveg.

Benjamín Chaparro, egykori bírósági titkor nyugdíjba vonulásakor elkéri a bíróság írógépét, hogy megírja azt a harminc évvel ezelőtti eset történetét, amely mindmáig nyomasztja őt. Egy fiatal és gyönyörű nőt megerőszakolnak és kegyetlen módon meggyilkolnak. A rendőrség sokáig téves nyomon halad, már-már halott üggyé nyilvánítják az esetet, ám Benjamín felfedezésének hála új fordulatot vesz a nyomozás. Miközben a férfi az 1970-es évek Argentínájának hivatali rétegeivel küzd, az idős Benjamín lelkét egy régről fakadó szerelem súlya nyomja. 

Eduardo Sacheri 1967-ben született Buenos Airesben. Az 1990-es évek közepén kezdett novellákat, később regényeket írni, amely állandó visszatérő témája a labdarúgás. Több művéből is készült filmváltozat, legutóbb idén januárban került bemutatásra a Papeles en el viento (Papírok a szélben). A 2005-ös Szemekbe zárt tikokból négy évvel később készült mozifilm, amely 2010-ben elnyerte a legjobb idegen nyelvű alkotásnak járó Oscar-díjat.

Érdekes megfigyelni, hogy a különböző nemzetek hogyan viszonyulnak a krimikhez: az amerikaiak leginkább az akciókra mennek rá, a skandinávok a társadalmi kritikákra, a japánok a minél véresebb brutalitásra. (Persze, mindegyiknél akadnak kivételek, áthajlások.) Eduardo Sahceri regényét leginkább a skandináv regények tudnám hasonlítani (a krimi-társadalombírálat-nyomozó magánélete szentháromság miatt), azonban mégis teljesen más hangulata van. A krimi szál tulajdonképpen teljesen háttérbe is szorul, hiába tölti ki a regény nagy részét az eset felderítése, és annak következményei. Az egész gyilkosság csak keretéül szolgál annak, hogy Sacheri bemutassa a '70-es évek argentin hivatali világát, amely nem mentes a rendőri túlkapásoktól, a korrupciótól és a bürokratikus elemektől sem. Másik oldalról pedig az ember lelki világába enged bepillantást, de meglepő módon csak a legvégén jövünk rá, hogy melyik szereplő is válik igazán központi figurává. 

A történet folyása nekem néhol lassúnak tűnt, sokszor volt olyan érzésem, hogy nem tudtam, miért szerepel ez és ez a jelenet a könyvben, később azonban minden értelmet nyert. Mert ez tipikusan az a regény, ahol sok minden apróságra csak akkor figyelsz fel, amikor már a végére értél, és gondolkodsz a történeten. (Mert biztosan fogsz, ezt garantálom, ugyanis a csattanó sokáig ott motoszkál az emberben.) A cselekmény egyébként két idősíkon mozog: az egyik a múlt, amely közel huszonöt évet ölel fel, a másik a jelen, amely leginkább egy-egy napot ragad ki a hat hónapos írói alkotásból. 

Sokkal többet nem tudok mondani a regényről, mert akkor elrontanám a leendő olvasó élményét, hogy saját maga fedezze fel ezt a különös és távoli világot, amelyet Sacheri bemutat. Habár a fordulatoktól nem esik le az állunk (és ez épp a lassú cselekményvezetés érdeme), ugyanakkor a szerző bravúrosan megvezeti az olvasót, hiszen mindvégig azt várjuk, hogy máshová fut ki a történet. De éppen ettől válik annyira életszerűvé, emberibbé ez a regény.

Értékelés: 10/8