Szerző: Guillaume Musso
Cím: Az angyal hív (L’appel de l’ange)
Fordító: V. Detre Zsuzsa
Kiadó: Park Könyvkiadó
Oldalszám: 412

SPOILERMENTES KRITIKA!

Guillaume Mussótól az első regényem a Holnap című kötet volt, amely kellemes csalódást okozott műfaji sokszínűségével, így igyekeztem minél hamarabb hozzájutni Az angyal hív című írásához. Annak ellenére, hogy ezt most kevésbé jól sikerült műnek tartom, kiváló kikapcsolódást jelentett a regény.

A Kennedy repülőtéren egy férfi és egy nő összeütközik, majd, miután válogatott sértéseket vágnak egymás fejéhez, folytatják útjukat. Madeline Franciaországba utazik, Jonathan pedig San Fransiscóba. Több tízezer kilométer választja el őket, mikor rájönnek, hogy a kavarodásban elcserélték a mobiltelefonjaikat. Kíváncsiságuk legyőzi őket: miután belenéznek a másik készülékébe, rádöbbennek, hogy mindkettejük múltjában akad egy titok, amely akarva-akaratlanul összefűzi őket. Egymástól függetlenül elhatározzák, hogy segítenek a másiknak továbblépni, valamint megoldani egy több éve lezárt gyilkossági ügyet.

Bár teljes bizonyossággal nem tudom kijelenteni, de elég erős a gyanúm, hogy Musso általában ugyanazon recept szerint írja meg regényeit. Legalábbis ez a regény felettébb sok hasonlóságot mutat a Holnap című regénnyel. Adott egy férfi és egy nő, a főszereplő páros, akik korábban soha nem ismerték egymást, egy véletlen folytán mégis örökre összefonódik az életük. Míg a Holnapban egy számítógépen keresztül kommunikálnak eleinte egymással, addig itt a mobiltelefon van a segítségükre. (Az mondjuk más kérdés, hogy ennek technikai oldalát a szerző figyelmen kívül hagyja: példának okáért, egyikük sem védi le kóddal a mobilját, vagy a cselekmény egy pontján Madeline kikapcsolja a férfi telefonját, majd pár perccel később minden további – értsd: PIN-kód – nélkül újból használni tudja.) A szereplők többsége itt is ismert ember, a két főhős egymásról az interneten keresztül tájékozódik (Jonathant, hasonlóképpen a Holnap Matthewját a wikipedia szócikkén keresztül ismerhetjük meg tüzetesebben).

De nem csak ezekben az apróságokban nyilvánul meg a hasonlóság, hanem a történetvezetésben is. Mindkét regény első fele leginkább egy romantikus vígjátékhoz hasonlítható, könnyed olvasmánynak tűnik, a regény vége azonban átcsap egy – a korábbiakhoz képest – komolyabb thrillerbe. Én a magam részéről üdvözítően fogadtam ezt a megoldást az előző regénynél, még annak ellenére is, hogy sokszor nem tudtam eldönteni, hogy a könyv jó vagy rossz. (Mert azért az vitathatatlan, hogy Musso a jól bevált kliséket alkalmazza.) Ebben az esetben sem tudnám teljes biztonsággal kijelenteni, hogy ez egy jó regény, holott gyakorlatilag két nap alatt elolvastam, és teljesen magába szippantott a történet. A regény legvégére eljut az ember arra a pontra, ahol már kezd kicsit besokallni: túl sok a véletlen, túl sok az egybeesés, a szereplők mindig jókor vannak jó helyen, és olyan nyomokat fedeznek fel, amelyek olyan messze állnak a realitástól, mint Makó Jeruzsálemtől. A történet ennek ellenére mégis működik: olvasóként nagyon nehezen tudtam letenni a könyvet, minden fejezet végén már a folytatásért kiáltottam magamban.

Éppen ezért nehéz ajánlani ezt a könyvet, mert roppant megosztó tud lenni: akad majd, akit teljesen kiborít a műfajok keveredése, váltakozása, mások pedig biztosan imádni fogják. Én a magam részéről a középutat választom: abszolút nem bántam meg, hogy a kezembe akadt, de nem valószínű, hogy ebből bármikor is újraolvasás lenne.

Értékelés: 10/8