Szerző: Rob Rodi
Cím: Loki (Loki)
Fordító: Matolcsy Kálmán
Kiadó: Fumax Kiadó
Oldalszám: 104

SPOILERMENTES ÍRÁS!

A képregények iránti szeretetem (rajongásnak azért túlzás lenne nevezni) pár évvel ezelőtt vette kezdetét, amikor sorra kerültek elém a Cartaphilus Kiadó által megjelentetett kötetek (Sandman, Hellboy, Watchman, Zöld Lámpás). Azután következett a Kingpin-éra, és bár mindhárom sorozatukat (Marvel+, Batman, Hihetetlen Pókember) gyűjtöm, itt is elég nagy lemaradásban vagyok. (Így jár, aki hörcsög módjára mindenfélét bezsákol, miközben időhiányban szenved.) Januárban megfogadtam, hogy a képregényes váróslistámat is csökkenteni fogom, a sort a Fumax egyik gyönyörűségével, a Lokival nyitottam, amelynek befejezése után csak egyetlen (költői) kérdésem maradt: miért is hanyagoltam hónapokig ennek az olvasását?

A négy fejezetből (füzetből) álló mini-sorozat azzal a gondolattal játszik el, milyen lenne Asgard, ha Loki ülne a trónszéken. Mindezt azonban a „gonosz” fivér szemszögén keresztül látjuk, akinek hosszas küzdelem után sikerült legyőznie és rabságba vetnie Thort. De ahhoz, hogy tényleges uralkodóvá váljon, Lokinak ki kell oltania testvére életét. Előtte azonban meglátogatja a szintén börtönben sínylődő Sifet, Thor szerelmét, valamint Baldert, múltjának másik fontos alakját, hogy szenvedésüket látva revansot vegyen az őt ért sérelmekért.

Kishal vagyok én a képregényes óceánban, ahhoz, hogy tisztában legyek mindenféle univerzummal, újrakezdéssel, eredettörténettel, különösen, ha egy olyan óriási vállalatról beszélünk, mint a Marvel. A filmek nagy részét láttam, ezen kívül Thorral és Lokival kapcsolatban tudásom csupán a Marvel+ lapjain megjelent, öt részes történetre korlátozódik. Minderre azonban szinte nem is volt szükség, tiszta lappal indulunk, a karakterek történetben betöltött szerepeik előzetes ismeret nélkül is egyértelművé válnak.

Bár a cím könnyedén azt sugallja, ne lepődjön meg a kedves Olvasó, ha nem egy szokványos szuperhős-képregényt fog kapni. Sőt, igazából szuperhősöknek nyoma sincs, a történetről könnyedén eszünkbe juthat Shakespeare bármely királydrámája; az, hogy a szereplők a skandináv mondavilág istenei és/vagy éppen a jól ismert Marvel-univerzum hősei, csak egy különleges adalék.

Minden érmének két oldala van – így is összefoglalhatnánk (és teszik is sokan) ezt, a kevesebb, mint 100 oldalból álló történetet. A sztori kezdetén látunk egy férfit, aki a trónra került, és de sejtjük, hogy nem demokratikus választások révén történt mindez. Ám hamar kiderül, hogy Lokinak tulajdonképpen sem kedve, sem érzéke nincs az uralkodáshoz, mindez csak bosszújának eszköze. A karakter eleve arra van predesztinálva, hogy az olvasó ne szeresse, hiszen ő a rosszfiú, ám ennek a történetnek köszönhetően kicsit jobban megismerhetjük az ő szemszögét is. Ezt a célt legjobban címszereplőnk lelki vívódással teli sétái szolgálják: Loki sorra veszi azokat, akik Thort támogatták, segítették. Nemcsak a legyőzöttekkel szembeni diadalvágytól vezérelve tekint végig a láncra vert Sifen, Balderen vagy éppen Odinon, hanem számon is kéri őket. Loki mindegyikük szemében csak a „második” volt, akinek szerepe kimerült abban, hogy mellette Thor még jobb színben kerüljön feltüntetésre. A megalázottság és a mellőzés érzete juttatta őt oda, hogy szívből gyűlölje „testvérét”, és végül ellene forduljon. Éppen ezért nem képes arra, hogy irányítson egy országot, hiszen cselekedeteinek mozgatórugója nem a hatalomvágy, hanem a bosszú és a bizonyítás-kényszer.

Mindamellett, hogy a történet bemutatja, hogy maguk az istenek is esendők, így semmiben nem különböznek az emberektől, a skandináv mitológiát alapul véve egy jól megírt fantasyt is kapunk egyben. Ennek legérdekesebb alakja Hela, aki Thor halhatatlan lelkére vágyik, valamint Karnilla, akinek varázslata segítségével bepillanthatunk a párhuzamos univerzumok világába, ahol tucatnyi Thor és tucatnyi Loki küzd egymással, ám a vége minden harcnak ugyanaz: a gonosz testvér egy sziklához kötözve végzi, felette mérges kígyó, aki csak arra a pillanatra vár, hogy a láncra vert férfi asszonya kiürítse a méreggel teli kelyhet, amellyel addig felfogta a cseppeket. Idővel Loki is belátja, hogy uralkodása csak ideiglenes, ha a csatát igen, de a háborút megnyerni nem képes. Éppen ezért különösen szívszorító az utolsó pár képkocka, amikorra az olvasó kezdi megérteni és ez által megkedvelni a címszereplőt, akire ismételten lecsap a végzet.

Ha valaki kételkedik abban, hogy a képregények kizárólag gyerekeknek és tinédzsereknek íródtak, Robert Rodi írása képes meggyőzni őt az ellenkezőjéről. Nyelvezete már-már szépirodalmi, karakteralkotása és történetmesélése kiváló, ez a kevesebb, mint 100 oldalnyi „papírmozi” jóval több és mélyebb rétegű mondanivalóval bír, mint némely film vagy féltégla nagyságú regény. És végül, de nem utolsó sorban: Esad Ribic szemet gyönyörködtető, festett képkockái igazi élményt nyújtanak az olvasónak, különleges atmoszférát kölcsönözve a történetnek. Az egyébként is igényes kiadású kötetben található néhány extra oldal: borítóvázlatok, figuratervek és elvetett borítóötletek, valamint a sztori eredeti, kezdetleges változatának vázlata.

Örömmel tölt el, hogy ennek a kötetnek büszke birtokosa lehetek, hiszen a Fumax Kiadó bizonyította, hogy nem csak a regényekben, hanem azok képes változataiban is a minőséget szem előtt tartva válogat. Már csak az a kérdés (és ez nem költői), hogy melyik legyen a következő.

Értékelés: 10/10