Kick-Ass - Ha/Ver 1-4.

covers_519435.jpgSzerző: Mark Millar
Cím: Kick-Ass - Ha/Ver 1-4. kötet (Kick-Ass 1-4.)
Fordító: Sepsi László
Kiadó: Fumax Kiadó
Oldalszám: 208 / 136 / 192 / 216

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Az utóbbi időben nagy elmaradásaim vannak képregények terén, igaz, ebben közrejátszik az is, hogy a sorozatokat egyben szeretem elolvasni, így inkább bevárom, amíg teljessé válik itthon a széria. Persze, az ember kicsit nehezebb helyzetben is van ebben az esetben, mert a villamoson vagy a metrón ülve nem fog előkapni, főleg nem egy ilyen nagy formátumú képregényt, no, nem azért mert ciki lenne, hanem mert annyira szépek, hogy inkább vigyáz rá, és a négy fal között tartja. Mivel én alapjáraton nagyon keveset tartózkodom otthon (annak az időnek 70 %-át pedig alvássam töltöm), így viszonylag ritkán is jutok képregényekhez. A most kialakult, igen szomorú helyzetnek és az azzal járó önkéntes karanténnak köszönhetően azoban mindezt pótolhattam, így az önálló történetek mellett bele vethettem magam Mark Millar és John Romita Jr. közös képregényébe, aminek a napokban jelent meg a negyedik, zárókötete.

Dave Lizewski teljes mértékben átlagos tini. Gimibe jár, van egy-két barátja, akikkel megbeszélheti a legújabb képregényes sztorikat, hogy aztán közösen álmodozhassanak a csajokról, akik persze emberszámba sem veszik őket. Dave azonban nem hajlandó feladni az álmait, így elhatározza, hogy ő lesz a legelső valódi szuperhős. Hirtelen felindulásból rendel is a netről egy búvárruhát, hogy aztán abban grasszálva vegye üldözésbe a rosszfiúkat. A terve egészen az első éjszakáig zseniálisnak is tűnik, amikor is a rosszfiúk megverik, megkéselik, ráadásul egy autó is elüti. Dave a kórházi ágyán megfogadja, hogy felhagy a szuperhősködéssel, azonban később mégis újból magára ölti Ha/Ver alakját. Az egyik, önként vállalt küldetése során találkozik Kis Döggel (aki valójában egy 11 éves kislány) és VérProfival (az apjával), akik - lekaszabolva egy egész bűnbandát - megmentik a fiút életét. Innentől kezdve azonban nincs visszaút, Dave egy olyan világba csöppent bele, amelyből nem lehet csak úgy, egyszerűen kihátrálni.

Mark Millar és John Romita Jr. képregénysorozata, 2008 februárja és 2014 augusztusa között jelent meg, összesen 28 füzetben, amelyet végül négy kötetben adtak közzé gyűjteményes formátumban. Az első 8, a második (ún. félkötet) 5, a harmadik 7, a negyedik pedig szintén 8 rész. Habár a történet teljes egészében összefüggő, az egyes könyvek egy-egy kerek történetet mesélnek, remekül felépítve a sztori egészét. A sorozatból 2011-ben Matthew Vaughn készített mozifilmet, amely viszonylag hűen követi a képregény cselekményét, habár a karaktereket némely ponton újraértelmezi, ezáltal az eredeti koncepció - az én szememben - kicsit csorbulni látszik.

Mintahogyan fentebb írtam, az egyes kötetek önálló sztorikat mesélnek el. Az első rész Dave Ha/Verré válását és Kis Döggel történő megismerkedését, a második Kis Dög beilleszkedését az új iskolába és ezáltal a hézköznapokba, a harmadikban egy újabb szuperhős-csapat megalakulásának lehetünk tanúi, a negyedik pedig pontot tesz mindennek a végére. Persze, nem csak a hősök, hanem a szupergonoszok tekintetében is van átkötő szál, mégpedig Chris Genovese, egy maffiavezés tinédzser fiának személyében, aki először Vörös Ködként, későb pedig Mutterbeverként tér vissza, valamint minden új kötetben megkapjuk mellé a legyőzendő gazfickók "civil" bandáját is, akinek természetesen köze van Chrishez. 

Az egyes kötetekről, főleg a történetükről írni nem érdemes, minden további, amit pedig érdemesnek tartok kiemelni, mindegyik részre egyformán igaz lesz. Millar egyfelől remekül kiparodizálja a szuperhős-képregényeket, számos kulturális utalással is találkozhatunk (ennek legtöbbjéhez nem kell nagy képregényes ismeret, nekem sincs, elég ha tisztában vagyunk a legnépszerűbb hősökkel és azok eredettörténetével). A sorozat igazi humora azonban mégsem ebben rejlik, hanem az abszurd és néhol igen aberrált történetvezetésben és párbeszédekben. Régen nevettem ennyit, nemhogy kép-, de "sima" regényen, vagy akár filmen, mint most. Millar igyekszik minél több sablonos elemet felhasználni, klisét klisére halmoz, de teszi mindezt azért, hogy a lehető legváratlanabb fordulatot tolja aztán a képünkbe. Ezek leginkább a szereplők reakciójához köthető, hiszen a hollywoodi filmeken szocializálódott olvasó azt hiszi, már kívülről tudja, mi fog következni, aztán persze koppan egy nagyot (a jó értelemben), mert Millar egészen más irányba tereli a sztorit.

90359809_2908864952468962_3450914262791225344_n.jpg

A történet végtelenül beteg, kellőképpen morbid és rengeteg vér folyik benne (no, meg káromkodásból sem szűkölködik), szóval kéretik komolyan venni a "felnőtt tartalom" figyelmeztetést. Ami persze, nem azt jelenti, hogy egy 17 éves ne olvashatná, de ne ezt a könyvet adjuk karácsonyra a negyedikes Marcikának, csak azért, mert viccesnek tűnik a borító. Kicsit ugyan megtévesztő is lehetne a képi világ, mert ha találomra belelapozunk a könyvbe, és éppen nem egy kaszabolós és/vagy erotikus jelenetnél nyitjuk ki (amire csekély az esély), akkor simán rávághatná bárki, hogy "de hát ez olyan, mint egy gyerekkönyv". Való igaz, John Romita Jr. illusztrációi jobban illeszkednek egy ifjúsági, vagy inkább kortalan comichoz, és most sem lehetne komolyan venni, ha egy véresen komoly történetről lenne szó. (És habár az nem véres, érdemes JRJ Pókember illusztrációra is egy pillantást vetni, hogy mindenki értse, miről is beszélek.) Ehhez a sztorihoz - amely végső soron nem csak a képregények, de önmaga paródiája is - azonban tökéletesen illeszkedik ez a stílus, sőt, még inkább növeli annak abszurditását. 

Ugyanakkor mégsem a humor, a váratlan fordulatok vagy a rajz a legerősebb pontja a képregénynek, hanem maguk a karakterek. Ki ne tudna együtt érezni Dave-vel, ezzel a tökéletesen átlagos sráccal, akinek félelmei nagyjából a gimisek 90 százalékáéval megegyezik: ugyanolyan, mint bármelyik hétköznapi fickó. És lássuk be, hozzá hasonlóan, mi is ugyanúgy reagálnánk a legtöbb szituációra mint ő. Egyszóval: valósak a problémái, közel érezzük magunkhoz, ezért is tudunk nagyon hamar azonosulni vele és végig vele együtt haladni. Mindy, alias Kis Dög (aki az én személyes kedvencemmé vált) viszont a másik véglet. Egy kislány, akit az apukája gyakorlatilag attól a pillanattól kezdve, hogy járni tudott, arra tanított, hogy lőjjön, hogyan ugorjon fel egy mozgó vonatra, hogyan öljön embert. Egy kislány, aki mindennek ellenére Hello Kittys hátizsákkal járja a világot, vagy akinek éppen ugyanannyira tud fájni a kiközösítés, mint nekünk, akik nem hogy tucatnyit, de egyetlen embert sem kaszaboltunk le. De ugyanez igaz a többi karakterre, gondolok itt akár Chrisre, vagy az egyéb mellékszereplőkre: mindannyiuknak megvan az emberi oldala, ami minden túlzás ellenére mégis realisztikussá teszi őket. 

Szóval, ez a képregény hiánypótló darabjává vált a hazai piacnak, és azt hiszem, sokak nevében kijelenthetem, hogy hatalmas hála jár érte a Fumax Kiadónak, hogy nagyalakban, keménykötésben, gyönyörű kivitelezésben és nem utolsó sorban remek fordításban adta ki - viszonylag rövid időn belül - a teljes sorozatot. Aki igazán könnyed kikapcsolódásra vágyik, azonnal szerezze be, csalódni biztosan nem fog.

Értékelés: 10/10