...akkor az olvasó egy remekbe szabott fantasy-regényt kap! A hazánkban (és 2011-ig a világon mindenhol) ismeretlen szerző ugyanis valóban az utóbbi évek legjobb debütálásával állt elő a Hollóárnyék-trilógia első kötetével. A három évvel ezelőtt magánkiadásban, rá egy évre pedig a Penguin Books (Anglia egyik legnagyobb kiadója) gondozásában megjelent regény ugyanis egy olyan remekművet tesz le az asztalra, amelyre már évek óta csak ácsingóznak a műfaj rajongói.

Fülszöveg: Vaelin Al Sorna apja legfőbb hadúr az Egységes Királyság uralkodójának szolgálatában. Mindössze tízéves fiát magára hagyja a Hatodik Rend kolostorának vasrácsos kapujánál. A Rendben árva gyermek módjára nevelkedő és jogos örökségétől megfosztott fiú meggyűlöli apját. A rendtestvérek Vaelint és társait kegyetlen kiképzésnek vetik alá, ahol a sikertelenség következménye sokszor a halál. Megtanulnak viszont lovakkal bánni, kardpengét kovácsolni, életben maradni a vadonban, és nem utolsósorban embert ölni. Társául egy taszító küllemű, ám annál vérszomjasabb kutya és egy meglehetősen szeszélyes természetű ló szegődik, aki hősünket tűri meg legkevésbé a hátán. Ekkor kezd el munkálni benne a vér éneke, egyfajta különleges képesség, amely segíti és vezérli útja során. Miután kiképzése véget ér, a hírnevet és rengeteg sebet szerzett fiú a király befolyásának hálójába kerül, Hite és lelkiismerete ellenére, képességei végső határát feszegetve. Az őrült vagy lángész Janus király által kirobbantott igazságtalan háborúban tipródva Vaelin próbál az őt övező gyűlölet ellenére minél többeket megóvni, függetlenül attól, melyik oldalon állnak. Uralkodója hódítani küldte, de számol-e a háttérben munkálkodó erőkkel és Vaelin igazi céljaival?

Van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy a nagy hírveréssel megjelentett regényeket automatikus a kiadó többi kiadványához hasonlítom, főleg, ha az adott műfajban élen is járnak. A Fumax Kiadó pedig számomra egyenlő a minőségi fantasy-regények képviselőjével, miután nekik köszönhetjük az utóbbi évek két legjobb sorozatát a Széthullott Birodalom-trilógiát és a Riyria-krónikákat. Így A vér énekét kezdetben a Tövisek hercegéhez mértem, ami éktelen nagy hiba és ostobaság volt a részemről. A hasonlóság csupán annyi, hogy mindkettő regény igyekszik a hagyományos fantasy--keretek között mozogva megreformálni a műfajt a saját íze szerint, és mindkét szerző első könyvével lett befutott író. És ezzel körülbelül mindent el is mondtam, amit a két könyv közös nevezőiről el lehet.

Anthony Ryan zseniálisan oldotta meg a regény szerkezetét. Két nézőpont váltakozik egymással: az oroszlánrész természetesen a főszereplőnek, Vaelin Al Sornának jutott, de minden rész előtt bepillanthatunk Verniers, az Alpiri Birodalom történetírójának elbeszélésébe. Habár mindkettőt kívülállóként, E/3 elbeszélésmódban írta meg Ryan, mégis annyira hitelesen sikerült ábrázolnia a kettejük közti különbséget, és azt, ahogyan látják a dolgokat, hogy azt tanítani lehetne. Ráadásul eleinte azt hinné az ember, hogy Vernies részei lelövik a poént a történet későbbi alakulásával kapcsolatban, ám idővel - főleg a regény vége felé - bebizonyosodik, hogy a szerző nagyon is tudja, mit csinál. 

A történetet két etapra lehet felosztani: az első egy igazi bevezetés, ahol megismerjük a fontosabb szereplőket, láthatjuk, hogyan fejlődnek az évek során, miközben a Rend igyekszik őket a Hit védelmezőivé nevelni. Minden karakter a kellő részletességgel van kidolgozva, egytől egyig élnek a szereplők a lapon, Mivel ez a kicsivel több mint háromszáz oldal elég nagy időtávot ölel fel, az események gyors egymásutánban váltják egymást. Miután kiismertük magunkat a szereplők között és kellő mértékű sejtelmességgel megalapozta a hangulatot a szerző, át is csapunk egy sokkal komorabb és sötétebb világba, ahol a politikai játszmák, háborúk, gyilkosságok várnak minket. És persze minden, amit addig gondoltunk vagy magunkban felépítettünk, darabjaira hullik, mert Ryan többszörösen csavar az alapszituáción. Az események még gyorsabban pörögnek, a szereplők pedig tovább fejlődnek - vagy éppen buknak el.

Nehezen lehet elszakadni ettől a remekül felépített világtól, amelyről valóban csak szuperablativuszokban lehet beszélni, ám közel 650 oldal után mégis kénytelenek vagyunk egy időre búcsút venni. Pozitívum továbbá, hogy Ryan eredetileg is három kötetre tervezte a sorozatot, tehát nem olvasói nyomásnak engedve, vagy a hatalmas sikert meglovagolva folytatja hőseink kalandját, hanem mert logikusan felépítette magában a történetet, amelyet részenként adagol nekünk. Mert bár bizonyos szálakat elvarrt, rengeteg megválaszolatlan kérdés maradt, amelyek közel egy évig biztosan emésztik az olvasót - legalább ennyi idő ugyanis biztosan kell a folytatás megjelenéséhez. Addig csak kibírjuk valahogy. 

Anthony Ryan: A vér éneke, ford. Matolcsy Kálmán, Fumax Kiadó, 2014, 656 oldal, 4995 Forint