Szerző: Georges Simenon
Cím: Maigret emlékiratai (Les Mémoires de Maigret))
Fordító: Ertl István
Kiadó: Agave Könyvek
Oldalszám: 144

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Az Agave Kiadó 2011-ben indította útjára Georges Simenon regényeinek kiadását. A Maigret-sorozat mellett úgy nevezett „kemény regényekkel” is jelentkeznek, ám az igazi népszerűséget továbbra is a felügyelő kalandjai hozzák meg a szerző számára. A most megjelent (az Agave sorozatában a tizenötödik) Maigret-kötet igazi különlegesség a rajongóknak, ugyanis maga a főhős meséli el a történetét.

Sokan talán azt várják – köztünk én is erre számítottam –, hogy egy újabb nyomozást fogunk olvasni, annyi különbséggel, hogy ezúttal Maigret szemszögén keresztül látjuk az eseményeket. Erről azonban szó sincs, az emlékirat szó a címben ezúttal valóban visszaemlékezést takar. Az egyes fejezetekben képet kapunk arról, hogyan ismerkedett meg a felügyelő Simenonnal, a fiatal íróval, aki utána megírta a kalandjait (néhol, igaz, pontatlanul), hogyan fogadta ő és a környezete, hogy a regényeknek köszönhetően híres lett, vagy éppen hogyan viszonyult az őt alakító színészekhez. A továbbiakban képet kapunk Maigret gyermekkoráról, valamint arról, hogyan ismerkedett meg a későbbi Madame Maigret-vel. De láthatjuk azt is, hogyan indult el a pályafutása, milyen feladatokkal bízták meg az idők során, és mindeközben a korabeli párizsi életről is kapunk egy képet.

Georges Simenon (1903-1989), belga születésű francia író, akinek regényeit több mint 55 nyelvre lefordították. A sikert már életében is Maigret alakja hozta meg számára. A felügyelő összesen 104 történetnek (ennek nagyjából egynegyede novella) a főszereplője, ebből a sorban a jelen kötet (amely 1950 szeptemberében, mindössze egy hét alatt íródott) a 62. rész. Simenon emellett saját bevallása szerint „kemény regényeket” is írt – az Agavénak hála ezekből is egyre többet olvashatunk magyar nyelven –, amelyek ugyan életében nem, halála után azonban annál sikeresebbnek bizonyultak.

Amikor olvasni kezdtem a kötetet, nagyon megörültem, hogy betekintést kaphatok egyik kedvenc felügyelőm életébe. Habár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy az utolsó két kötet a sorozatból még olvasásra vár, így viszonylag régen találkoztam Maigret-vel, de mivel a történetek között nincs összefüggés, gondoltam, nagy baj nem lehet. Baj azonban végül lett, de nem ebből kifakadóan. Az első fejezet még kimondottan tetszett, elképzeltem, ahogy Simenon ül az asztalnál, és saját magáról ír, arról, hogyan ismerkedett meg valójában a kitalált figurájával. Kis humorra is számítottam – hiszen egy ilyen lehetőség nem mindig adódik egy író életében -, ennek azonban nem sok nyoma volt. A folytatás azonban nagyon nyögvenyelősen ment. Vártam, hogy egy-két bűntény megoldásának is a szemtanúi lehetünk, de sajnos ez a reményem beteljesületlen maradt. A kötet sokkal inkább egy látkép a korabeli Franciaországról, a rendőrség munkájáról, az 1920-as, ’30-as és ’40-es évekről, semmint olvasmányos (fiktív) életrajzi iromány. Ez pedig – mai szemmel nézve, az én esetemben – unalmas és érdektelen volt.

Maigret-rajongóknak mindenképpen ajánlom, hiszen ez a kötet valóban egy különlegesség a sorozatban, és egy igazi gyűjtőnél ott a helye a polcon, de aki most ismerkedik a felügyelővel, annak bármelyik másik regényt ajánlom kezdésnek, csak ezt nem. Egy „szűz olvasó” ugyanis nem igazán tud mit kezdeni ezekkel az információkkal, amit itt kap, és véleményem szerint sokkal inkább elveszi a kedvét a folytatásoktól, semmint meghozza azt.

Értékelés: 10/6