Lélegzet-visszafojtva

covers_442906_1.jpgSzerző: Holly Seddon
Cím: Lélegzet-visszafojtva (Try Not to Breathe)
Fordító: Sándor Alexandra Valéria
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Oldalszám: 424

SPOILERMENTES KRITIKA!

A lány a vonaton óta a női központú pszichológiai thrillereknek két fajtáját különböztetem meg. Vannak az olyanok (A lány, akinek nincs múltja, Aludj jól! vagy az említett A lány a vonaton), amelyek nem kifejezetten izgalmasak, inkább csak könnyed kikapcsolódásként olvassa az ember, és vannak az olyanok (mint például Az ex, Az özvegy, Egy szót se szólj!), amik kifejezetten izgalmasak és még mondanivalójuk is van. A Lélegzet-visszafojtva sajnos az előbbi kategóriába tartozik.

Amy Stevensonra tizenöt évvel ezelőtt három nappal az eltűnése után eszméletlenül találtak az utcán. A lány azóta kómában fekszik egy speciális, hasonló helyzetben lévők számára fenntartott kórházban. Alex Dale újságíró, akinek egy cikk írása során újra a látóterébe kerül az eset, és mivel Amyvel közel egy idős, különös késztetést érez, hogy megoldja a többéves rejtélyt. Az alkoholizmus rabságába esett nő a volt férje segítségét kéri, ám egy idő után megismerkedik Jacob Arlingtonnal, aki rendszeres látogatója a kórházban fekvő betegeknek. A férfi azonban nem csak karitatív céllal beszélget a kómában lévő emberekkel, a múltja miatt is fontosnak érzi a segítségnyújtást.

Holly Seddon első regénye, a Lélegzet-visszafojtva 2016-ban jelent meg, és többnyire pozitív visszhangot kapott a kritikusoktól és más szerzőktől – köztük Tess Gerritsentől is. A szerző második regénye 2017-ben látott napvilágot Don’t Close Your Eyes címmel.

A Lélegzet-visszafojtva tulajdonképpen semmi újdonságot és eredetiséget nem hordoz magában. Kapunk egy teljesen reménytelen kilátásokkal rendelkező főhősnőt, aki a változatosság kedvéért ugyancsak alkoholista, egy volt férjet, aki megpróbál új életet kezdeni egy új asszonnyal, és egy nem túlságosan izgalmas bűncselekményt, amelyre 15 év alatt sem sikerült fényt deríteni. Mindezt több mint 400 oldalon keresztül. A regény ennek köszönhetően több helyen teljes érdektelenségbe és unalomba fullad, őszintén szólva – és nem megbántva senkit –, nagyon gyenge idegzetűnek kell lennie azoknak az olvasóknak, akik ezt a történetet lélegzet-visszafojtva olvasták végig. (Csak hogy én is stílszerű legyek.) Ami tényleg csak azért meglepő a számomra, mert a nyomozás nagyon lassan halad, és mint már említettem, maga az eset – és így a csattanó – sem igazán érdekfeszítő. Ahogyan pedig bizonyosságot nyer a megoldás, az inkább banális, mint meglepő és ötletes fordulat.

Ami pedig a szereplőket illeti: némelyikük annyira bántóan ostoba, hogy a fejemet vertem a falba időnként. Ez a regény ismételten csak azt bizonyítja be, hogy ha az emberek időnként beszélnének egymással, mennyivel könnyebb és egyszerűbb lenne az életük.

Sajnálom, de nem azt, hogy megint melléfogtam, hanem mert ezek a regények nem tesznek jó a műfajnak. Minél több hasonló típusú kötet jelenik meg, az emberekben kialakul majd az a tévképzet, hogy ez már igazi pszicho-thriller (holott távolról sem az), így a műfaj komolyabb, komorabb regényei egy idő után háttérbe szorulnak, aminek csak mi, a rajongók látjuk majd a kárát.

 Értékelés: 10/5