Szerző: Jodi Picoult
Cím: Bár itt lennél (Wish You Were Here)
Fordító: Novák Petra
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: 376

SPOILERMENTES KRITIKA!

Az Athenaeum Kiadó ezúttal Jodi Picoult legfrissebb regényét hozta el a magyar olvasók számára, amelyben a szerző egy olyan témát vesz górcső alá a tőle megszokott alapossággal, amelyben mindannyian érintettek vagyunk. 

Diana O'Toole mindent gondosan előre eltervezett az életében. Kitartó munkával egyre feljebb küzdi magát a Sotheby's aukciósháznál, barátjával, a sebész Finn-nel hamarosan elutaznak a Galápagos-szigetekre - ahol reményei szerint a férfi meg is kéri a kezét. Ám az élet sokszor nem úgy alakul, ahogy mi elterveztük. Hirtelen felüti a fejét egy világjárvány, Diana pedig egyik napról a másikra egyedül találja magát Isabela-szigeten, ugyanis Finn-nek maradnia kell a frontvonalban, de barátnőjét minél messzebb akarja tudni a veszélyzónától. A nő bőrönd és pénz nélkül marad egy olyan helyen, ahol nem beszéli a nyelvet, ráadául a technika sem működik a megfelelően. Rövid idő után azonban egy idős asszony, Abuela befogadja őt, majd megismerkedik Gabriellel és annak Beatriz nevű lányával. A velük együtt eltöltött idő, valamint a több hónapig tartó elszakadás a külvilágtól egészen új élménnyekkel szolgál Diana számára. 

Jodi Picoult tizenhat éve van jelen Magyarországon: 2006-ban jelent meg ugyanis magyarul A nővérem húga, amely hamar a hazai olvasók egyik kedvenc regényévé vált és ez az állapot a mai napig tart - ezt a számos utánnyomás is bizonyítja. Az amerikai szerzőnő népszerűsége pedig azóta is töretlen: az Athenaeum Kiadó évről évre megörvendezteti az olvasókat egy újabb Picoult-remekművel - sőt, van, amikor évente kettő is kiadásra kerül. Magyarul több mint húsz regénye látott napvilágot, emellett egy rövidebb novella (Szelíd vadak - e-könyv), valamint két, a lányával, Samantha van Leerrel közösen írt történet (Sorok között, Lapról lapra) képezi a hazai életmű részét. A Bár itt lennél az írónő legfrissebb műve (angolul 2021-ben jelent meg), egyben ez Picoult huszonhatodik önálló regénye.

Jodi Picoult (Fotó: Könyves Magazin)

A koronavírus lassan két éve képezi szerves részét az életünknek, várható volt tehát, hogy előbb-utóbb az írókat is megihleti a járványhelyzet. J. D. Barker a karantén alatt írta meg legújabb thrillerét, Fábián Janka a Cholera-naplóban a 200 évvel ezelőtti kolerajárvánnyal vont párhuzamot, de John Scalzi hamarosan megjelenő sci-fijének is a jelenlegi helyzet adja a kiinduló pontját. Az pedig, hogy a regényeiben mindig is kemény témákkal, aktuális kérdésekkel foglalkozó Jodi Picoult is a koronavírust választotta új művének központi témájává, talán nem is igazán meglepő - mondhatni, elvárás is lehetett volna. Bizonyára sokan vannak, akik - mivel mindez két éve határozza meg az életünket - nem akarnak erről regényekben olvasni, mondván, azért menekülnek a könyvek világába, hogy kicsit elszakadjanak a valóságtól, ugyanakkor az is igaz, hogy a művészetnek mindig is nagy szerepe volt a jelenre való reflektálásra, ezáltal is fenntartva az események emlékét az utókor számára. Kíváncsi vagyok, hogy 20-30 év múlva, ha kézbe vesszük Picuolt regényét, mennyire fogjuk tudni visszaidézni azt, ami mostanában foglalkoztat bennünket - vajon el tud halványulni a világjárvány emléke, vagy örökre megmarad élesen bennünk? Sőt, mit adhat majd ez a történet annak, aki még meg sem született vagy annyira fiatal volt, hogy nincsenek élénk emlékei a veszélyhelyzetről? 

"Az életet nem lehet előre megtervezni, Finn – felelem halkan. – Mert akkor az csak egy terv, és nem élet."

Mivel Picoult azon szerzők közé tartozik, akiknél nem olvasom el a fülszöveget, mielőtt belevetem magam a regényeibe, így engem is meglepetésként ért, hogy miről is fog szólni a történet. Ami egyébként meglehetősen becsapós, mert sokáig úgy tűnik, hogy a koronavírus csak hátteréül szolgál annak, hogy az írónő tőle szokatlanul egy romantikusabb sztorit meséljen el, amelyben a főhősnő átértékeli az életét. Persze, teszi mindezt a tőle megszokott alapossággal, hiszen Finn e-mailjeinek köszönhetően első kézből értesülhetünk az aktuális helyzetről Amerikában (de ez esetben a helyszín mindegy is, mi, Magyarországon is ugyanezt éltük át), és Galápagos természeti világát is meglepő részletességgel mutatja be. Ennek ellenére az elején csalódott voltam, mert hiába kaptam meg a Picoult-féle precizitást és összetettséget, mégis hiányzott a morális szempontok összeütközése, a több nézőpontú történetmesélés, az izgalmas karakterépítés. Aztán a könyv felénél a szerző behoz egy csavart, amellyel bebizonyítja, hogy nem véletlenül tett szert korunk egyik legjobb írójának címére és nem hiába vezeti világszerte az eladási listákat. Mintha csak ezt mondaná: "Bízz bennem, tarts ki, tudom, mit csinálok! Nem fogsz bennem csalódni!". 

Erről természetesen többet nem árulhatok el, hiszen azzal elrontanám a leendő olvasók élményét, csak magamat tudom ismételni: ne adjuk fel, még ha az elején döcögősen is haladunk, mert Picoult tényleg igazi zseni, aki tudja, mitől működik egy jó regény. Azt már A két út könyvénél is megfogalmaztam, hogy a szerző láthatóan elfordult a tárgyalótermi drámáktól a romantikusabb irodalom felé, de ha minden romantikus regény ilyen lenne, akkor biztos vagyok benne, hogy a férfiak is többet olvasnák ezt a műfajt. Erre a műre is könnyedén rásüthetnénk a "női regény" titulust, de a Bár itt lennél jóval több ennél. Több, mert napjainkban játszódik, mert a főhőssel bármelyikünk együtt érezhet, hiszen - függetlenül a helytől és helyzettől - mindannyian ugyanezt éltük át lélekben, amit Diana. Ugyanazok a kérdések foglalkoztattak minket, ugyanazokkal a gondokkal kellett megküzdenünk nekünk is napról napra.

"Különös, hogy ez egy mindenki által jól ismert, közös élmény, mégis az egyedüllétről és az elveszettségről szól."

Diana igazi Picoult-főhős, akinek élettörténetét gondosan felépítette a szerző, a regény végére közeli ismerősként gondolunk rá, akiért valóban tudunk szorítani, hogy találja meg önmagát és a boldogságát. Hőn szeretett apja pár évvel a történet kezdete előtt hunyt el, Alzheimer-kórral diagnosztizált anyja pedig jelenleg egy otthonban tartózkodik. Utóbbival Dianának soha nem volt felhőtlen, pontosabban szólva szoros viszonya, hiszen Hannah folyamatosan járta a világot fotóriporterként, egyre jobban eltávolodva a családjától. Ezzel a szállal Picoult azt is vizsgálja, hogy vajon az a szülő, aki nem gondoskodott a gyermekéről, megérdemli-e, hogy öregkorában róla gondoskodjonak. Emellett főhősünk foglalkozása okán előtérbe kerül a festőművészet is, a szerző ezen a téren is alapos kutatómunkát végzett, tüzetesebben ismerkedetünk meg Henri de Toulouse-Lautrec munkásságával. 

Bizonyára sokan vannak, akik a regények befejezése után az utószót vagy a köszönetnyilvánításokat átugorják - ebben az esetben viszont mindenkit buzdítok arra, hogy ne tegye, ugyanis Picoult őszintén vall arról, hogyan élte-éli meg a koronavírus miatti bezártságokat, és arról is, miért ezt választotta következő könyvének témájává. A magam részéről kíváncsi vagyok, mivel fog legközelebb jelentkezni - nem lennék meglepve, ha az éppen zajló ukrán-orosz háborúról szólna a 27. Picoult-regény. De addig is, akad még pár (és most már tényleg csak alig pár) olyan kötet a régebbi írások közül, amelyek várnak a magyar megjelenésre - reméljük, hamarosan teljes lesz itthon is az életmű. 

Értékelés: 10/9

Kíváncsi lettél a regényre? Itt tudod kedvezményesen megrendelni!