Szerző: Håkan Nesser
Cím: A felügyelő és a csend (Kommissarien och tystmaden)
Fordító: Torma Péter
Kiadó: Animus Kiadó
Oldalszám: 312

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Tény, hogy Håkan Nesser soha nem lesz hazánkban olyan népszerű, mint például Jussi Adler-Olsen, Kristina Ohlsson, Jo Nesbø vagy éppenséggel Stieg Larten. Ugyanakkor az is tény, hogy a hosszú évek alatt sikerült kiépíteni egy stabil olvasói réteget, akik fogékonyak a svéd szerző regényeire, így lassan, de biztosan reménykedhetünk abban, hogy pár éven belül a teljes Van Veeteren-sorozat felkerülhet a magyar olvasók polcaira. A felügyelő és a csend, a sorozat ötödik kötete, tavaly jelent meg, a napokban pedig a folytatás is a boltokba került Az utolsó csepp címmel.

Van Veeteren éppen velencei nyaralását tervezgeti, amikor egy zöldfülű rendőrfőnök-helyettes a segítségét kéri. Sorbinowo ad otthont ugyanis a Tiszta Élet nevű szekta nyári táborának. Egyik nap egy nő telefonál a rendőrségre: a táborozó lányok egyike eltűnt, és ha nem segítenek, holtan fog előkerülni. Az ifjú Kluuge nyomozása azonban nem vezet eredményre: a tábor vezetői és a lányok egyöntetűen állítják, hogy pontosan ugyanannyian vannak, mint ahányan első nap megérkeztek. Van Veeteren idő előtti nyaralásként tekint a kínálkozó lehetőségre, ám amikor előkerül egy holttest - egy másik lány holtteste - lázasan a gyilkos nyomába ered. Azonban úgy tűnik, hogy folyamatosan zsákutcában találja magát: Oscar Jellinek, a szekta vezetője, a tanárok és a lányok is mély hallgatásba burkolóznak. A főfelügyelő nem is sejti még, hogy élete egyik legmegrázóbb nyomozását kell levezetnie, amely az egész rendőri pályafutására kihatással lehet. 

Håkan Nesser 1950 februárjában született a svédországi Kumlában. Eredeti foglalkozása szerint középiskolai tanár, évtizedekig tanított a Uppsalában. Első regénye 1988-ban jelent meg, ezt követte 1993-ban A gonosz arcai,amelyben először tűnt fel híres nyomozója, Van Veeteren. A kötet megjelenésétől kezdve minden évben írt egy-egy újabb regényt, de ezek nem mindegyike szól a morózus főfelügyelőről. Van Veeteren összesen tíz kötetnek a főhőse, szinte mindegyikből készült film is. A felügyelő és a csend a sorozat ötödik része.

A magam részéről már izgatottan vártam, hogy milyen történettel, csavarral fog meglepni ezúttal a szerző. Habár a molyon olvasott negatív kritikák és a tény, hogy egy olyan zseniális krimit után kezdtem bele, mint a Revans, kicsit megnehezítették a dolgomat. Sőt, az elején éreztem, hogy van okom az aggodalomra, ugyanis az első harminc oldal stílusa olcsó ponyvákéra emlékeztetett. De nem adtam fel, így utólag pedig azt mondom, kár is lett volna, mert az egyik legjobb Van Veeteren-történetet olvastam el, ami eddig megjelent. 

Nesser erőssége nem a jó stílusban, vagy a mindig pergős történetben rejlik, hiszen egyszerűen fogalmaz, hősei átlagos figurák, regényei cselekménye pedig jóval közelebb áll a realitás talajához, mint az átlagkrimiíróké. Én személy szerint azért szeretem a könyveit, mert mindegyikben meg tud lepni, egy-egy apró részlettel igyekszik kitűnni a tömegből. A Borkmann-elvben a gyilkos személye volt nagy durranás, A visszatérésben erős morális kérdéseket feszeget, a Nő anyajeggyel címűben pedig a bűnhődés tér el a szokványostól. Ezt a sort az ötödik kötet sem töri meg: a történet mögött sok minden meghúzódik, amit az olvasónak saját magának kell megfejtenie.

A cselekmény valóban lassabb tempójú, ezt vitatni nem lehet. De ebben az esetben éppen az egy helyben toporgás adja meg azt a feszültséget, amelyet az olvasó elvárhat egy krimitől. A Tiszta Élet szekta tagjai nem hajlandóak beszélni, a földi törvények szabályaival szembe mennek, csak Isten és az ő földi helytartójának (inkább utóbbinak) a szavára adnak. Nesser remekül ábrázolja a szektatagok életét: nem ítélkezik, nem mondja, hogy rossz, de szereplőiben (és a jóérzésű olvasóban) hamar felmegy a pumpa a makacsság és a csőlátás folytán. A történet végén az is kiderül: hogy mennyi bajt meg lehetett volna előzni, ha a szektatagok a rendőrség segítségére siettek volna. 

Maga a bűneset viszont ezzel szemben igen kemény: az áldozatok ezúttal tizenkét-tizenhárom éves lányok, akiket nem csak meggyilkoltak, hanem meg is erőszakoltak. A pedofília gyanúja már az első pillanattól nyilvánvaló, de ahogy haladunk előre a cselekményben, annál sokkolóbb tényekkel szembesülünk. Eleinte semmi sem biztos, de érezzük, hogy valami nagyon bizarr és beteg dologgal állunk szemben. Egy-két jelenetben a gyilkos gondolatait is olvashatjuk, és habár Nesser (a helyzethez képest) viszonylag finoman írja le ezeket, mégis képesek megviselni az olvasót. Engem legalábbis biztosan, mert speciel én az az ember vagyok, aki olvashat vértengerről, bármilyen kegyetlen gyilkolási módról, túllépek rajta, de a gyermekbántalmazás és főként a pedofília még nekem is sok. Kicsit érződik, hogy a szerző sem szívesen feszegette a téma részletes és érzékletes bemutatását - azt se feledjük, hogy a regény 1997-ben jelent meg! -, amiért én csak hálás tudok lenni. 

Azonban ez a brutalitás sem volt teljesen öncélú, Van Veeteren karakterfejlődését is nagyban elősegítette. Főfelügyelőnknek már a kötet elején elege lett a rendőrségből, azonban a megerőszakolt és meggyilkolt lányok látványa már neki is sok volt, így a végleges visszavonulás gondolatata egyre erősödik benne. Nesser pedig ezzel egy olyan élethelyzetet mutatott be, amelyet sok olvasó átérezhet. Attól most tekintsük el, hogy a 2000-es évek krimijei 90%-ban olyan főhőst kapnak, aki alapból lelkileg sérült és/vagy alkohol- és/vagy kábítószerfüggő (ergo lelkileg egy roncs), azonban eddig - nagyon kevés kivételtől eltekintve - egyikük esetén sem olvashattam arról, hogy maga a nyomozás, a holttestek látványa, stb. milyen hatást gyakorolt volna a lelki világára. Én magam is elgondolkodtam, hogy ha nyomozó lennék, hol lenne az ingerenciaküszöböm (gyanítom, hogy elég alacsonyan), és meddig bírnám idegekkel az ehhez hasonló eseteket. (Oké, azt is elismerem, hogy a legtöbb nyomozó életében nem kap annyi esetet, mint amennyit könyvbéli társai.)

Ugyanakkor azt is el kell mondanom végszóként, hogy a történet mindezek ellenére nem teljesen sötét, sőt, skandináv krimihez képest szinte végig süt a nap, és dögmeleg van, ám a kötet csúcspontját Kluuge jelenti. A fiatal nyomozót épp csak kinevezik helyettesnek, és rögtön egy gyilkossági ügybe keveredik. Tapasztalata és vezetői képessége erősen a nulla felé konvergál, azonban igyekszik mindezt lelkesedésével kompenzálni. Van Veeterent és őt összeereszteni remek húzás volt, a főfelügyelő állandó fricskái a történet gyöngyszemeivé váltak. 

A felügyelő és a csendet nem szabad nagy elvárásokkal a kezünkbe venni - ez igaz a többi Nesser-kötetre is -, mert akkor könnyen csalódhat az ember. De ha úgy kezd bele az ember, hogy egy jó krimire vágyik, akkor mindenképpen megkapja azt. Sőt, talán akkor többet is. 

Értékelés: 10/9

A szerző eddig megjelent regényei:

A gonosz arcai
A Borkmann-elv
A visszatérés
Nő anyajeggyel
A felügyelő és a csend
Az utolsó csepp